Nektek is gyorsabb, nekem sem kell annyit irogatni. Tessék hát nézni, milyen csúnya tájakon kerekeztünk Oslo-ba menet. Aztán pedig, ha vége a munkának, jön a hétvége, irány kifelé a szabadba, nem a monitor előtt ülni, és 100napbringát nézni!
“A szigetek” alatt egyébként a Tjörn és az Orust szigeteket értem, a videó pedig az előbbire való átkelésnél készült, Stenungsund mellet.
Itt pedig a csodás sárga terelővonal Norvégiában. Tisztára mint a Need for Speed-ben, csak azt a csúnya pofaszelet ne kapnánk hozzá:
az interjút a RadioCafé-ba, aztán lebontottuk a sátrat. 10 óra is elmúlt, mire elindultunk. Rögtön megálltunk egy Hemköp nevű boltnál, Balázs szerint itt talán kapni gázpalackot, amiből már fogytán voltunk. Már a gázból, nem a palackból, úgy értem. Sajnos nem lett igaza Balázsnak, gázt nem kaptam, csak kakaót és olcsó üdítőket vettem.
csoki, ez volt a menü. Miután elindultunk, persze ismét eláztunk néhányszor… Közben Sonni, vagyis Szabolcs, a göteborgi vendéglátónk már több sms-t is írt, nagyon várhat minket, ez jó érzés, húzó erő, ami ilyenkor kell ebben a szutyok esőben! Az esőt még dombok is tetézték, de valahogy megállíthatatlanok voltunk, jól haladtunk.
A Koppenhágából való elindulásunk reggelén szokás szerint nem sikerült felkelni a tervezett 7 óra előtt. Ez az ébredés mindig nehéz történet. Fél 8 körül kászálódtunk le az emeletünkről. Reggeli, pakolás, majd indulás.
Ez most egy kisebb hajó volt, imbolygott rendesen, úgy kellett kapaszkodni a lépcsőzésnél. Ha már fizettünk az utazásért, kihasználtam a kétbetűs helység adta lehetőségeket is, illetve vizet is kértem a bárpultnál az egyik palackomba.
természetesen bringákkal. Öröm volt tekerni, nagyon élveztük a könnyű gépeket a csomagok nélkül, na meg persze az egész várost behálózó, széles kerékpárutakat.
Érdekes volt ezt látni, emberek napoztak a sírok között…:) El is határoztuk Balázzsal, hogy visszatérünk ide még mi is egy pár sörrel kicsit lazítani. Ezt most délelőtt is megtettük, de egy vízparton, kacsa és hattyúcsaládokat figyelve.
Reggel a Hamburg külvárosában lévő, hátsókerti, terasztetős szállásomon egy termoszt és egy bögrét találtam magam mellett ébredéskor (7:56). Ezt már késő volt visszautasítanom. 🙂 Töltöttem hát magamnak és örültem, hogy teát kaptam s nem kávét. Már épp majdnem teljesen összepakoltam, mikor előkerült a tegnapi krapek felesége, kérdezte, hogy reggeliztem-e, merthogy készítene nekem reggelit. Mondtam, hogy már ettem szendvicseket, ami így is volt. Beszélgettünk kicsit, 
megadtam a webcímet, megköszöntem szépen a tetőt, majd odébbálltam. On the road again!
Eszméletlen napom volt. Reggel persze ismét jó későn keltem, 8 körül. Szendvicseket reggeliztem, aztán pakoltam. Közben ismét előkerült a család a két édes kislánnyal. Elvitte az apjuk őket autóval egy pékségbe, visszafelé a kisebbik, 4 éves Lia vezetett, persze az apja ölében. Eltúrtam a lányoknak az utolsó adag narancsos tallért, a szüleinek pedig az egyik kis zacskó paprikát. Ők is megkérdezték, hogy hány ilyen zacskóm van még… Úgy látszik mindenki egyből levágja, hogy ez a standard ajándéka a 100napbringának. 🙂 Jó volt látni egy ilyen szép családot, ilyen szép helyen élni. Tetszett, hogy a lányok apja teljesen közvetlen volt, vitte-hozta magával mindenhová a lányait kézen fogva, mezítláb mászkált mindenütt, és amikor megemlítettem neki, hogy milyen szép családja van és milyen szép helyen élnek, látszott rajta, hogy tudja ezt és élvezi is. Komolyan, szinte már idilli volt az egész. Nyulak mászkáltak a kertjükben, már ha lehet kertről beszélni, ugyanis a ház csak úgy ott volt egy mező közepén.
A legtöbb helyen volt bringaút, bár néhol a sok kapubejáró miatt annyira hepe-hupás volt, hogy már a határán voltam annak, hogy a főúton rakjam. Pár kilométer után egy óriási fából készült kerti széket pillantattam meg. Jó 3 méter magas volt, úgy kellett felmásznom rá. Szemben egy kerítés tetejét használtam fotóállványnak az időzített fényképhez.
Csuda jó napom volt. Pontosabban csak a vége lett jó, de így innen nézve már az egészet annak látom.
Furcsa lesz majd visszaállni a rendes kerékvágásba. Autóba ülni… Pff, én és a doboz, ugyan már! Teljesen távol van az egész. Kezdem igazán élvezni ezt a 100napbringás létet. Mostanra már nem tartok igazán semmitől. Persze ez nem azt jelenti, hogy ellazultam volna, csak épp nem parázom szét magamat olyan dolgokon, amiken még az elején tettem. Vagy mondjuk a legutóbb, amikor egyedül voltam. Most már sokkal jobban viselem az egyedüllétet. Már ha lehet ezt annak nevezni. Ha az ember le tudja írni a gondolatait, meg tudja osztani az élményeit, sőt közben tudja, hogy sokan el fogják olvasni, és drukkolnak neki, akkor nincs egyedül. Gyakorlatilag csak fizikailag vagyok egyedül. De már így se sokáig! 🙂
Végül a hátsó ajtón tudtunk az udvaron át távozni. Norbi még elkísért a város széléig, ahonnan a bringaút indult Zwolle felé. Zenét hallgattam a gáton és közben – újra egyedül – elmélyültem a gondolataimban. 6-7 kilométer múlva valahogy eszembe jutott a telefonom. Otthagytam a töltőn Kampenben Norbiéknál! Fordulás, gyerünk vissza! Közben agyaltam nagyon, mi lesz, ha már nem lesz ott senki, bejutok-e?! Hátha észrevette Norbi, hogy otthagytam, és már felém tart vele, tudja pontosan hová megyek. Csak nehogy a főúton jöjjön utánam, akkor elkerüljük egymást. De talán ránéz a nyomkövetőre… A nyomkövető! Mi lenne, ha felhívnám róla anyukámat, hogy hívja fel a mobilomat, hátha felveszi Norbi és akkor utánam hozza?! Áhh, mindjárt ott vagyok, felesleges ezért anyukámat idegesíteni és másokat ugráltatni. Jólesett a gondolat, hogy van ez a nyomkövető és adott esetben, ha nincs meg a mobilom, tudok róla hívni, igaz csak két számot, de akkor is. Pedig kezdetben csak a nyomkövetésnek örültem. Ami persze szintén nagyszerű. Képzelem hogy röhöghettek, akik nézték, hogy visszafordulok: No, Árpesz ottfelejtett valamit Kampenben.
Mikor visszaértem, még ott voltak a többiek, felmarkoltam a telefont, meg a töltőt, még egyszer elköszöntem tőlük, aztán kiraktam az országútra. Most nem tököltem a gáton, elég volt egyszer megnézni a tájat arra, inkább haladni kéne. Persze a főút mellett is volt kerékpárút. Hamar Zwolle-ba értem, ahol egyenest a kerékpárbolthoz hajtottam, amit Norbi mutatott meg nekem. Mellesleg itt vette a Gazelláját. Hátul a szervizben egy percen belül hajlandó volt velem foglalkozni az egyik fickó, aki értette és egy kicsit törte is az angolt. Elmondtam neki, hogy 500km-enként kitörik egy küllő a hátsókerekemből és ez nagyon nem tetszik nekem, mert még hosszú utat meg szeretnék tenni – Közben mutattam a hátamon a mezen az útvonalat. Mondtam, hogy kéne egy erősebb kerék, ami elbírja ezt a sok cuccot és nem esik szét soha. Hátrament és hozott egy kereket, Deore aggyal, jóféle felnivel és erősnek tűnő küllőkkel. Azt mondta, ez akkor is patent marad, ha egy-két küllő elhullik belőle. 80 Európát kóstált. Azt mondtam legyen! Ezen ne múljon a túra sikere. Ennyi pénzt kaptam is az egyik szponzortól, kötelességemnek éreztem elkölteni most erre a kerékre. Az egészségem és a bicikli kritikusak – ha ezekkel valami baj lesz, ugorhat az egész 100napbringa a kútba.