Ez a videó kicsit szedett-vedett lett, mert nem éppen az járt a fejemben fent a hegy tetején, mit lenne jó elmondani az SH+ cuccokról, de azért meglöttük és ha már megcsináltuk, felraktuk a netre is. Viszont némi kiegészítés mindenképp jár még hozzá:
- A cuccok mind beváltak és szeretjük őket, nagyon.
- Ha most vennék sisakot, ilyet vennék. Tudom, ez a legnagyobb marketing bullshit szöveg, amit ide irhatok, de hát ez az igazság… Személy szerint azért imádom az SH+ bukósisakot, mert
- Piros-fehér-zöld 🙂
- Hátul prizmás – jól látható
- Egy mozdulattal állítható a nagysága, így sapka is befér alá
- Nagyon könnyű, ugyanakkor látszik rajta, hogy masszív
- A sálkendő is eszméletlen hasznos, ahogy előre sejtettem. Fejpántként fülre, állra, nyakba, egész fejre hideg szélben, ha ügyes vagy, még fél kézzel is felvehető. Sisak alá bőven befér. Nekem, aki rettegek a mandulagyulladástól, hogy elviszi az egész 100napbringát, ha jön, ez a sálkendő az arcomon van mindig, amikor nagyon hideg van.
- A szemüvegeket is szeretjük, 3 lencse van hozzájuk, pánt, amivel nyakba is akaszthatjuk őket, egy kemény tok és egy puha. Előbbibe a rendes dioptriás szemüvegem is belefért még, abban van védett helyen az egész úton. A borús időbe való lencsében pedig olyan színekben pompázik a világ, hogy önkéntelenül is fülig ér benne a szánk. Ádám nem bírt a színekből felocsudni, amikor először felpróbálta a pirosat Ausztriában.
Mégegyszer nagyon köszönjük a kapott termékeket. Kérném a srácokat, volt és meglévő útitársaimat, egészítsétek ki, erősítsétek meg a leírtakat a termékekkel kapcsolatban. Illetve csak őszintén!
Ja, és ami a legfontosabb, Magyarországon itt kaphatóak az SH+ termékek! 🙂
a tervezettől, 7:45-kor másztunk ki az ágyból. Reggeli, pakolás, búcsú Cathy-től és Richard-tól. Aranyosak és rendesen voltak velünk, jókat beszélgettünk és nevettünk együtt, sokat érdekeset kérdeztek a túránkról is, egyvalamit azonban nem értettem rajtuk: hogy miért nincs még gyermekük? Vagy inkább miért nincs egyáltalán? Látszólag mindenük megvolt, nekem csak ez hiányzott volna a teljes boldogsághoz a helyükben.
Befelé menet már nem lehetett eltéveszteni a bringa utat az autópálya mellett.
kabinok erkélyén fényképezőgépes turisták lövöldöztek az Eidfjord völgyére, közben csodálkozva nézték a három csövező bringást a közeli parkban. Buszok álltak be sorban a hajó mellé, vitték fel sorban a Voringfossen-hez a sok embert.
Azt beszéltük meg, hogy ma repülőrajtot veszünk, vagyis nem a sátorhelyen reggelizünk, hanem valamivel odébb, hogy ezzel is meggyorsítsuk az indulást. Gondolván, hogy talán a reggeli elég nagy motiváció egy gyorsabb pakoláshoz. Hát nem így volt, ismét 10 óra környékén sikerült csak útra kelnünk. Ez már csak egyre nehezebb lesz…
völgyünkből egy meredeken fölfelé tartó útra Haugastöl felé. Ez a kaptató egyikünknek sem esett jól, igen meredek volt és valahogy nagyon nem volt még finom felkapaszkodni rajta. Mire felértünk, patakokban folyt rólunk a víz. Innentől aztán Geilo-ig lankásabb maradt a táj, majd egy csúnyább (egy tényleg csúnya!) tó mellett folytattuk kisebb hullámvasutazásokkal. Igencsak kivett belőlünk ez a sok emelkedő, nekem különösen nem esett jól most ez a nagy terhelés, nehéznek éreztem a bringát, de saját magamat is. Még az is nehezemre esett, hogy a mezem hátsózsebéből elővegyem a fényképezőt és fotózzak – amit amúgy imádok. Még fel sem ébredtem igazán, máris több száz métert kellett felkapaszkodnunk. Nem éreztem magamban az erőt, nyűgös voltam és ezt éreztem is magamon. Nem volt vidám az élet outdoorfalván ekkor. 
Szemerkélő esőben ültünk fel a gépekre, és hajtottunk le arra a közeli főútra, ami nekünk kellett.
Reggel a szokásos módon eltoltuk az ébredést 8-ra. Főztünk egy nagy adag krémlevest, ezt ettük meleg ételként a szendvicsek mellé reggelire. A gáz bár már nagyon fogytán volt, de még bírta, a főzés után is lötyögött még valami kevés az alján. 10 óra lett mire összerámoltunk és felmálháztuk a gépeket.
A búcsú most is kemény volt Göteborgban. No nem integetni, aztán befordulni a sarkon és többet nem hátranézni. Hanem belegondolni, hogy többet nem élvezzük Szabolcs csodás vendégszeretetét, és most az előbb még megölelhettem a barátnőmet (sőt fel is kaptam kicsit a leányt), de augusztus elsején lesz a következő ölelés, addig pedig még több ezer kilométer és el sem tudom még képzelni, mennyi megpróbáltatás vár rám.
Próbáltam nem gondolni erre, csak rakni neki kifelé Göteborgból és előre figyelni. Minden megvan, minden oké, elindultunk újra, Balázs is oké, megyünk, haladunk, újra úton. Először a szigetek előtt álltunk meg egy stégen szendvicseket enni. Zita készített nekünk 5-5-öt. Plusz ugye volt még nálunk 4 rúd szalámi, Cocikából egy nagy darab jóféle füstölt szalonna, rizs, két tömb Pannónia sajt. Ezeket mind Zita hozta otthonról, köszönet értük ezúton is. Szóval a stégen faltuk Balázzsal a szendókat. Sonni-nál annyira tetszett Balázsnak is, hogy egyre csak hajtogatta, vissza kéne menni Göteborgba… 🙂 Mit szólhatnék erre én, mikor tudtam, hogy Zita holnap estig még ott van. 
Azt, hogy arra van előre, északra, át a hidakon, fel a szigetekre!