100 nap bringa

Előd és Lehel Budapesten járt

Árpesz — Mon, 31 May 2010 19:03:26 +0000

Ahogy ígértem, most beszámolok! Itt járt a két marosvásárhelyi srác. Még a Blikk is beszámolt, sőt ezúttal nem írtak el semmit:

Előd és lehet 3 napot töltöttek Budapesten. Pünkösd hétfőn egy fantasztikusat bringáztunk Budapesten. Azoknak akik csak panaszkodnak a fővárosunk bringázhatatlansága miatt, ajánlom figyelmébe a srácok sorait a blogjukról: Kedves Olvasók, Budapesten turistaként bringával utazni egy igazi élmény. Lehet, hogy Koppenhágától még messze vagyunk, de a keletebbről érkezett utazónak bizony egy kellemes csalódás Magyarország és Budapest!

A Budapesten bringával eltöltött napról az outdoor blogon olvashattok bővebben.

Újabb olvasnivaló csemegék

Árpesz — Sun, 11 Apr 2010 19:37:11 +0000

Már lassan egy éve, hogy elrajtoltunk és 9 hónapja, hogy végetért a móka, de még mindig napi 40-50 egyedi látogató téved ide az oldalra. Mivel itt már nem sok újdonságot találtok, ezért kötelességemnek érzem, hogy hírt adjak néhány újabb őrült (a szó legnemesebb értelmében) utazásairól:

Talán a napokban indul neki fél éves kerékpártúrájára Zsófi és Félix. Tervük nem más, mint önerőből eljutni Székesfehérvárról 2×2 keréken a Himalájába. Angol nyelvű blogjukon már most beszámolnak a szponzor- és vízumszerzés izgalmairól, és mivel őket is támogatja a Cason Mérnöki Zrt., ezért élőben nyomon követhetjük őket a térképen. Útinaplójukat pedig az Evobike megújult oldalának hasábjain magyarul is követhetjük. Én már nagyon várom, hogy elinduljanak és kezdetét vegye a nagy kaland! Már előre félek, hogy milyen érzés lesz ezúttal “csak” figyelni egy expediciót: a térképen és az útinaplójukon követni Őket. Közben meg fog enni a sárga irigység! Persze ettől még rettentően drukkolok Nekik, hogy minden jól menjen! Hajrá Zsófi, hajrá Félix!!!

Egy másik, izgalmasnak tűnő vállalkozás két erdélyi fiatalember szintén hamarosan induló “Európa turnéja”, az On The Road project. Keresszegi Petrás Előd és Benedek Lehel-Csaba nem kevesebb, mint 15 hónapon, 30 országon és 31000km át terveznek tekerni, keresztül-kasul Európán. Májusban indulnak és első nagyobb állomásuk Budapest, így remélem sikerül majd találkoznunk velük! Ha így lesz, ígérjük, beszámolunk róla.

A párom, Zita is útra kel, méghozzá egy hét múlva. Egy szál hátizsákkal fog utazni, ahogy én szoktam fogalmazni: végigsétálja a Camino-t. Persze jóval több lesz ez holmi sétánál, éppen ezért, ahogy kedve/lehetősége engedi, naplót is fog vezetni a zarándoklatról. Az oldalán egyébként visszamenőleg megtalálhatóak az oxfordi élményei is. (Sikerült megfertőznie egy lányt a kerékpártúrázás szenvedélyével, jupii)
A végére csak ide szúrom magamat is. Aki új olvasó és/vagy nincs ideje/türelme végigolvasni a 100napbringa.hu kismillió bejegyzését, annak ajánlom az Evobike oldalán megjelenő 7 részes rövidített (részenként 3-4 oldalas) beszámolót a 100napbringáról. Az első két rész már kint van, a többi hétről-hétre jelenik meg.
Sokan kérdezik tőlem, hogy hová lesz a következő túra. Idén(!) nem lesz még nagyobb kerékpáros őrültség. This year, Árpesz wanna be a CCIE. Az írásbeli vizsga már megvan, azonban a dolog oroszlánrésze a laborgyakorlati vizsga, és én próbálom ezt is egy hosszú, izgalmakkal és kihívásokkal teli utazásnak felfogni. Egy sikeres vizsgához állítólag minimum fél évet (hosszú) kell éjt-nappallá téve gyakorolni még hétvégén is (kihívásokkal teli). A felkészülés végén egy 8 órás és legközelebb Brüsszelben letehető vizsgát kell tenni, melynek ára kiteszi egy kisebb expedíció költségvetését (izgalmas). Az Enjoy the Ride életfilozófiát próbálom belecsempészni a mindennapjaimba is, persze ez sokszor nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az úton gondoltam. Ott minden nap elég tisztán látszott az Ég, a Föld és a Létra, ám ez a hétköznapokon nem mindig így van. Persze ha bármi gáz van, előszeretettel gondolok a legrohadtabb, fagyos, szeles, esős szakaszra és máris mindjárt minden könnyebben megy.

Jó olvasgatást, na és persze Hátszelet, Kitartást és Szép Napokat kívánok mindenkinek!

100napbringa beszámoló a Bringaexpo-n!

Árpesz — Sun, 28 Feb 2010 17:43:21 +0000

Bizony, idén is ott leszünk a Bringaexpo-n! Nekem nagyon kedves ez a kiállítás, hiszen tavaly itt sikerült néhány felejthetetlen napot eltölteni, ami alatt sok új bringás barátot, na és nem utolsó sorban támogatókat, médiapartnereket szereznünk a megmozduláshoz. Ezért perszehogy idén is ott a helyünk!

A világot látott kerékpár, a felszerelések, és egy 1,5 x 2m-es 100napbringa élményfal a kiállítás teljes ideje alatt megtekinthető az Evobike standján. Valamint sor kerül egy újabb - és ezúttal hosszabb - élménybeszámolóra is, természetesen a szokásos interaktív és színes módon, fényképekkel, térképes útvonallal, az úton minket ért sok-sok bringás élménnyel és sztorival. Az élménybeszámoló március 7-én vasárnap délután 3 órától kezdődik a színpadon. Mindenkit nagy szerettel várok, mind az előadáson, mind egy beszélgetésre - Az Evobike standja körül egész biztos megtaláltok a vasárnapi napon. Találkozzunk a Bringaexpo-n!

A Bringaexpo ezúttal a Budapesti Hungexpo területén lesz, az utazás kiállítással egy helyen és egy időben! (utazás + bringa = 100napbringa:) A Bringaexpo egyébként nagyon érdekes, legalábbis tavaly nekem nagyon-nagyon bejött. Ha egy kicsit is érdekel a bringázás, biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni.

Élménybeszámoló a Gödörben

Árpesz — Tue, 19 Jan 2010 21:54:55 +0000

A Magyar Kerékpáros Klub Bringázz a Munkába téli kampányának keretében január 24 és 29 között különböző programokat szervez.

Szerdán, azaz január 27-én este a Gödörben lesz 100napbringa előadás is. Ezúton szeretettel meghívok minden kedves érdeklődőt / olvasót / barátot / kerékpárost / útitársat erre az estére.

Az élménybeszámoló most kicsit más lesz, és nem lesz olyan hosszú,

: “Bringázz HóBAM is!”

mint a Margit-szigeten volt, ellenben szeretnék jelen lenni egész este, így remélem most több időm lesz mindenkivel beszélgetni egy kicsit - meginni egy sört… Gyertek el, találkozzunk, biztosan jó buli lesz, ennyi bringás egy helyen, az csak jó lehet!

Mégegyszer: Január 27-én, szerdán este 6-tól a Gödörben!

Ezúttal Bélát is szeretném végre látni!

Stockholm – Az utolsó állomás

Árpesz — Sat, 26 Dec 2009 12:43:51 +0000

A svéd fővárosba késő délután érkeztünk meg. A kikötő felől az óváros felé vettük az irányt. A régi városrész igen hangulatos, keskeny macskakövet utcák, régi házak és apró terek jellemzik. Miközben Zita fényképezett én wifi-t kerestem a netbookkal. Fontos volt fellépni a netre, mert még nem sikerült szállást egyeztetnünk a Couchsurfing-en. Egészen a Stockholm palotáig sétáltunk, míg végre egy szobor mellett leülve találtunk használható internetet. Sajnos nem írt vissza senki.
Úgy tűnt, nem lesz kanapénk ma estére, ezért elkezdtünk hosteleket is keresni. Ez sem volt egyszerű, de végül találtunk egy szimpatikus és relatív nem túl drága szállást a központtól DNY-ra. Mivel még mindig csak egy bringánk volt, Zita biciklizett, én pedig futottam. Sajnos így sem értünk oda időben, mert mire megtaláltuk a hostelt, már elmúlt este 8 óra, a recepció pedig bezárt. Vagyis, hogy pontosak legyünk, mint olyan, nem is volt. Az éppen bentlakók segítettek megszerezni a telefonszámot, aminek a túloldalán aztán közölték, hogy sajnos ma már nem tudunk bejelentkezni, nem tudnak minket elszállásolni. Hát ez remek!
Visszasétáltunk a Hornsgatan úton egy gyros-ozóhoz, amit már idefele kinéztünk magunknak. Éhesek is voltunk, na meg az asztal és a mosdó is jól jött. A gyrost egy kis tálkában adták, mi pedig, ahogy azt otthon szoktuk, megfogtuk kézzel, és elkezdtük falni. Csak később tudtuk meg, miért néztek ránk ezért olyan furcsán. Itt késsel-villával szokás enni a gyros-t! Ami igaz, az igaz, sokkal kulturáltabb úgy fogyasztani, minket viszont a szokás hatalma vezérelt. Szerencsére itt is találtunk wifit, sőt, Zita még egy konnektort is szerzett, így teljes nyugalomban tudtunk netezni, asztalon, vacsora mellett. Ekkor jött a nap legnagyobb meglepetése! Az egész Zita érdeme. Én már gyönyörűen megtaláltam azt a zöld területet egy közeli sziget csücskében, ahová a „csövezős” táborhelyünket álmodtam meg erre az estére, amikor Zita gondolt egyet, és megint bejelentkezett a couchsurfing.com-ra, hogy megnézze, nem írt-e valaki az elmúlt pár órában. Persze azóta se jött válasz senkitől, de ha már bejelentkezett - a remény hal meg utoljára alapon - elküldött még néhány levelet. Pár perc múlva egy török srác visszaírt, hogy tud fogadni minket! Címet és telefonszámot cseréltünk, beütöttük az utcát és a házszámot a GPS-be, és már indultunk is nagy boldogan! Ez aztán a szerencse, igazi last minute couchsurferek lettünk. Nagyon örültünk a hirtelen jött vendéglátónknak, boldogan tartottunk felé abban a tudatban, hogy nemsoká letusolhatunk és lefekhetünk aludni. Én futottam elől, Zita pedig tekert utánam. 4 kilométert kellett így megtennünk, mire a célhoz értünk. Felhívtam a srácot, hogy itt vagyunk a címen, a gyorsétterem előtt, ugorjon le értünk, mert nem találjuk a kapualjat. Milyen gyorsétterem? – Jön a meglepő válasz. Kiderült, hogy rossz címre jöttünk, két ilyen utca van Stockholmban, nekünk sikerült a másikat kiszúrni, így másik kerületben járunk, mint ahol kéne! Óóó, már csak ez hiányzott! Török barátunk megírta a pontos kerületet is, így már megtaláltam a GPS-ben a helyes címet. Útvonaltervezés, és… Azt mondja, még 8km! Najó, éjszaka van, nem ismerjük a várost, legjobb lesz, ha folytatjuk így, ahogy eddig, futva és bringával, követve a GPS-el tervezett utat. Nem számítottam rá, hogy ilyen megpróbáltatások várnak még rám, de nem volt mit tenni, meg kellett futni. Ahhoz képest, hogy előző nap még eléheztem, egészen jól ment. Kicsivel több, mint 40 perc alatt megérkeztünk a sráchoz.
Török szállásadónk ösztöndíjjal tanult Stockholmban, és 3 nap múlva utazik vissza Isztambulba. Megtudjuk tőle, hogy valószínű azért nem találtunk szállást, mert ez idő tájt minden utazni szerető stockholmi (márpedig a couchsurfingesek javarészt nagy utazók) nyaralni van ilyenkor, valahol vidéken. Merthogy Svédországban sokkal több ház van, mint lakos, tehát mindenkire jut valahol egy vidéki kunyhó, ahová elmenekülhet a nagyvárosból. És el is menekül, mert eddig még sehol nem volt ilyen nehéz szállást szerezni. Barátunk Törökországról is mesél, elmondja, hogy nagyon nehéz a törököknek otthon boldogulni, a lelküket is kidolgozzák, hogy éppen csak elevickéljenek valahogy a munkájukkal az életben.
A késő estig tartó beszélgetés után lezuhanyoztunk, majd eldőltünk aludni. Reggel elbúcsúztunk a sráctól, jó utat kívántunk neki haza, aztán az első boltnál vásároltunk egy hatalmas doboz müzlit, két liter tejjel, amit azon nyomban be is vágtunk reggeli gyanánt a vasúti pályaudvar előtti téren. Mivel Nánditól örököltünk egy sor jegyet a helyi tömegközlekedésre, ezt kihasználva Zita most vonatra szállt. Én pedig visszaültem régi lóra, és zenét hallgatva besuhantam vele a központi pályaudvarra. Első utunk a városban a központi turistainformáció volt. Megtudtuk, hogy a városi bringákat 3 óránként vissza kell vinni egy dokkoló állomásra, különben letilt a rendszer. Ennek nem örültünk, szerettünk volna 3 egész napra elkötni egy bringát. Rövid tájékozódás után úgy döntöttünk, hogy mégis ezt választjuk, mert bármely más alternatívája a kerékpárbérlésnek drágább lett volna egy nagyságrenddel. Csaltunk egy kicsit, nem vittük vissza a bringát az első 3 óra után. Zita egy másik nevet és címet adott le, nem a sajátját. A bringát nem loptuk el, csupán nem tartottuk be a szabályokat. Ha megkérdezik, majd értetlenkedünk. A 3. nap végén pedig letilthatja Kovács Pirit egy életre a rendszer, az minket már nem fog zavarni. Azért pofátlanabbul is csalhattunk volna, hiszen ugyanezt egy napi bérlettel is meg lehetett volna játszani, de mi nem akartunk így lehúzni a city-bike rendszert. Így megúsztuk valami 3000 Forint körüli összegből, a 3 napi bringabérlés nem lett volna meg 20 ezer alatt.
Én ültem meg a kis kék városi csikót, Zita pedig a málhás lovat, így hajtottunk nagy vidáman a városban. Még kóvályogtunk egy kört a modern városközpontban, aztán jobbnak láttuk megkeresni a kempingünket, nem voltunk addig nyugodtak, amíg nem volt meg a biztos szállás. A központtól kb. 10-12km-re DNY-ra néztünk ki egy kempinget, zöld környéken, egy fjordtól nem messze. Mire megtaláltuk, bejelentkeztünk és felállítottuk a sátrunk, már esteledett.
A következő pár nap Stockholm felfedezésével telt. Ami leginkább említésre méltó, az a Vasa múzeum. Ezt mindenkinek feltétlen ajánljuk, aki Stockholmba látogat. A Vasa egy 1628-ban épített hatalmas, díszes hadihajó, amely az első kihajózásakor még a kikötő bejárata előtt felborult és elsüllyedt. A tragédia oka az építés közbeni módosítás volt. Az akkora svéd király parancsára a szokásosnál több ágyút helyeztek el a fedélzeten, így a hajó túlságosan fejnehéz lett. Nem volt elég a kövekből az aljába pakolt 120 tonnás ballaszt, az első nagyobb szélre megborult a hajó és az oldalán lévő ágyúnyílásokon beömlött a víz. A hajó 333 évet töltött a hullámsírban, mire oda jutott a technika, hogy ki tudják emelni. 1961-ben a felszínre hozták, és konzerválták, most egy csodálatos múzeumban tekinthető meg. Az útikönyvek szerint már csak ezért is érdemes Stockholmba látogatni. Mi persze nem elégedtünk meg ennyivel, körbenéztünk a Vasa múzeumnak is otthont adó hatalmas szigeten, a Djurgården-en. Utólag nézve a térképet, már látszik, hogy sajnos szinte az egész skanzent elkerültük, na de így legalább lesz miért visszajönni! Már csak azért is, mert a Vasa múzeumban is el tudtunk volna még tölteni egy fél napot, ha nem zárják ránk. Ezután történt, hogy a 100 napos utazás utolsó előtti, 99-edik napján sikerült elesnem a kerékpárral. Megint én hajtottam a kis városi biciklit, amiről azt kell tudni, hogy hátul egy három sebességes agyváltóval és kontrás fékkel rendelkezik. Ehhez még nem voltam eléggé hozzászokva. Lefelé hajtottam egy salakos borítású, kanyarodó sétányon, amikor éreztem, hogy túl gyorsan haladok, fékeztem volna, de nem volt hátsó fékkar, elsővel meg ugye nem fékezünk kanyarban, pláne nem salakon. A lábaim meg pont úgy álltak a pedálon, hogy sehogy se tudtam volna ellen tartani velük a kontrafékhez. Arra meg már nem volt elég lélekjelenlétem, hogy egy kicsit előreterekjek, és aztán fékezzek. Végül lesodrottam az útról és még mielőtt jött volna szembe a vaskorlát, ledobtam magam a bringáról, tenyérrel a salakra estem. Persze ez azon kevés pillanatok egyike volt, amikor nem volt rajtam bringás kesztyű, így szereztem pár kisebb horzsolást. Az ijedtség persze nagyobb volt, nagyon nem esett jól, hogy eltaknyoltam, ráadásul így a legvégén.
Az eset után tettünk egy nagyobb kanyart a szigeten, kipróbáltam egy kisebb atlétikai pályát, majd a tornyot vettük célba. A Kaknästornet toronyból egész Stockholmot be lehet látni. Igaz, sajnos fizetni kell érte, de ha már itt vagyunk… Fent elidőztünk kicsit, találtunk netet, egy forró csoki mellől üzentünk haza, hogy holnap érkezünk. Furcsa és hihetetlen volt belegondolni, hogy ennyi idő után holnap újra látom a szüleimet és a szobámban, az ágyamban fogok aludni. Nem nagyon fogtam még fel.
A torony után vásárolni indultunk. Megvettünk mindent a hátralévő szűk egy napra, és néhány ajándékot is beszereztünk az otthoniaknak. Nagyot vacsoráztunk a kemping konyhájában, aztán lefeküdtünk aludni – utoljára a sátorban.
Reggel hosszas elpakolás, sátorbontás, és irány központi vasúti pályaudvar. Amíg Zita leadta a városi szamarat, addig én megvettem a buszjegyeket a repülőtérhez, és szereztem egy hatalmas bringaszállító dobozt. Szerencsém volt, bizonyára valaki hasonló célokra használta fel, és itt hagyta a buszállomáson a megüresedett dobozt. A biztonságiak megengedték, hogy felhasználjam, így már csak a csomagolás maradt hátra a buszra szállás előtt.
Másfél órányi autópályán száguldás után megérkeztünk Stockholm Skasvsta repülőtérre. A becheckolás nem ment problémamentesen. Időben beálltunk a sorba, de az nagyon lassan haladt, és ahogy közeledett a check-in zárás időpontja, én úgy lettem egyre idegesebb. Némileg csillapította ezt, hogy összefutottunk néhány magyar bringás sráccal, akik Stockholmig tekertek ki, hogy aztán segédkezzenek a világ legnagyobb tájfutóversenyének, az O-ringennek a rendezésében. Dupla véletlen! Nem elég, hogy kerékpártúrázók, még az úti cél is egy tájfutóverseny volt. A check-in pultos hölgy még elkezdett foglalkozni velünk, de aztán még mielőtt be tudtunk volna checkolni, kijelentette, hogy bezárt a check-in, nem tud velünk itt tovább foglalkozni, ezért fáradjunk át egy másik pulthoz. Ahová sorszámot kellett tépni, majd sorban állni. Remek, csodálatos! Letekertem 8000km-t, 100 napja indultam otthonról, és most, egy repülőútnyira Budapesttől itt állunk a reptéren egy átkozott sorban a becsomagolt kerékpárral, lekéstük a check-int, és 40 perc múlva felszáll a gép! Nem sikerült megőriznem a hidegvérem, nagyon ideges voltam. Zita nyugtatgatott, ő felülkerekedett a helyzeten. Ha nem kapja el a várótermen átrohanó check-in pultos lányt, talán ott ragadtunk volna Skavsta-n. A lány rendes volt, nem kellett végigállnunk a sort, elkérte az útleveleinket, hátrament velük, és bechekoltatott minket. A biciklit rádobtuk egy széles futószalagra és már szaladtunk is tovább.
A kapuknál ért minket a következő meglepetés. A mi kapunknál hatalmas tömeg állt, és a kapu felett az információs tábla egy rigai járatot mutatott. Na, ekkor már szabályszerű pánik tört rám… Hála az égnek nem tartott soká, mert kiderült, hogy a kapu feletti monitor két járatot is mutatott, csak épp időben váltogatta őket. Amikor először megpillantottuk, épp Rigát írta ki, de nem sokkal később Budapest is feltűnt, ekkor már megnyugodtam, így már nem késhetjük le a gépet.
Ferihegyen a már ismert csomagváró helységben időztünk kicsit a csomagokért, megküzdöttünk a bringa átpréselésével a szűk ajtókon, hogy végre kiérjünk a váróterembe. Mivel a gép késett, egy ideje már vártak ránk. A szüleim, Hartmann Misi, és nem utolsó sorban Zita nővére és barátnője, Ildi és Nusi egy hatalmas „Üdvözlünk újra itthon!” feliratú lepedővel és egy 100napbringa gyümölcstortával fogadtak minket. Ezúton is köszönet ezért a szuper fogadtatásért, nagyon jólesett!
Miközben én a távoli északon kerékpároztam, otthon a kertünkben apukám összeácsolt egy nagyon pofás kis tetős kerti kiülőt. Tényleg nagyon jól néz ki, ezért amikor először megláttam, reflexből arra gondoltam, hogy ezt le kell fényképezni! Szinte már nyúltan volna a fényképezőgépért, amikor leesett, hogy vége a filmnek. Itthon vagyok, ez már nem az út, nincs miért fényképezni. Hazaérkeztem, itthon vagyok, és itt leszek holnap is, véget ért a nagy utazás.

Utószó

Aki eljutott idáig az olvasásban, az remélem, átérzi már valamennyire, hogy a kerékpártúránál jobb módja nincs nagyon az utazásnak. Kerékpáron benne utazol a tájban, a része vagy, érzed az illatokat, rád köszönnek az emberek és Te visszaköszönhetsz rájuk. Soha nem esett olyan jól étel, mint a sokadszorra elkészített spagetti a sátorban, és soha nem esett még olyan jól ágy, mint a matracom és a hálózsákom egy hosszú, küzdelmes, gyönyörű nap után. A biciklin megtanulja az ember értékelni a távolságokat, a magasságokat, a napsütést és a jó időt. Minden egyes új városért, új kilátásért meg kellett küzdenünk. A küzdelem végén pedig többszörösen értékeltük a finom falatot, a szép tájakat, vagy a szíves vendéglátást. Lehet túloztam, mikor azt írtam, hogy Nobel-díjat érdemelne a Couchsurfing kitalálója, de higgyétek el, mindketten így éreztünk Arnt-al, amikor erről beszélgettünk. Képzeljetek el két ázott-fázott, sok ezer kilométert tekert kerékpárost, akik egyszer csak otthon találják magukat, szó szerint a világ végén, egy kis félszigeten egy kis faházban, melegben, szeretetben, társaságban. Aztán képzeljetek el egy embert, aki a világ végén él, ugyanebben a szerény kis házban. Élné unalmas, egyhangú életét, de nem ezt teszi, hanem kicsit különc, kicsit őrült emberekkel találkozik nap, mint nap a saját otthonában, amelynek egy részét felajánlja nekik. Minden vendége végtelenül hálás és kedves hozzá, mindenki a maga módján. Mert akaratlanul is elvisz hozzá mindenki a egy-egy szeletet a világ különböző kultúráiból. Ő pedig mindenkitől tanul valamit. Ez szerintem egy fantasztikus dolog.
Néhány fejezetben taglaltam az út során bennem megfogalmazódott életérzéseket, boldogságkereséseket. Ezt sem folytatnám, nemigen tudnám sok mindennel kiegészíteni őket. Azóta viszont eltelt pár hónap, sok-sok küzdelmes, szürke hétköznappal. Azt bizton állíthatom, hogy a boldogság hozzávalóit sokkal nehezebb jól adagolni az élet lecsójába, mint volt az úton megtalálni és leírni őket. Az úton minden egyszerűbb és nagyszerűbb volt, tisztábbak voltak a célok. Áztunk, fáztunk, tekertünk, fáradtunk, ettünk, pihentünk, mentünk, örültünk, nevettünk, és boldogok voltunk. Volt idő gondolkodni, miközben lassan, de biztosan haladtunk az egyszerű és tisztán látható céljaink felé. Ehhez képest a való élet egy dzsungel, amiben már az nagy dolog, ha megtalálja az ember, amit akar, az oda vezető útról meg ne is beszéljünk. De hiszem, hogy ez sem lehetetlen, és érzem, hogy az ilyen és hasonló élmények jó táptalajt adhatnak ahhoz kitartáshoz és lelkesedéshez, amivel aztán az élet bármely más területein is elérem a céljaimat.
Ami szerintem még nagyszerű volt ebben az útban, hogy a körülményekhez képest nagyon-nagyon élveztem szinte minden percét. Arra is kerestem magamban a választ, hogy ez mitől volt így? Hogy lehet az, hogy sokkal kevesebb volt a keserves, nehéz pillanat, mint az örömteli, boldog?! A választ már megadtam rá az egyik szponzornak adott interjúban: „Ne túléld, hanem megéld az életet!” – Kezdettől fogva pozitívan álltam a dolgokhoz. Hónapokon keresztül bújtam a térképeket és az útikönyveket, álmodoztam a leendő kerékpártúráról. A készülődés utolsó rohanós időszakában már őrülten vártam, hogy végre útra keljünk. Nem túlélőtúrára indultunk, hanem élménytúrára. Persze tudtam, hogy kemény lesz, de azt is, hogy csodaszép. Sose azt néztem, hogy milyen nehéz egy emelkedőn feltekerni, vagy, hogy milyen szutyok érzés napok óta a hideg esőben tekerni. Minden helyzetben meg lehet találni a jót – és a rosszat is. A kérdés az, hogy melyiket keressük.

Mariehamn – Hajózás Helsinkiből Stockholmba

Árpesz — Mon, 21 Dec 2009 16:38:40 +0000

Két részletben hajóztunk, először Helsinkiből az Åland-szigetek‎re, majd onnan tovább a svéd fővárosba. A Viking Line hajótársaságot választottuk, hatalmas, sok szintes, piros hajókkal utaztunk. Az alsó néhány szinten az autók álltak, majd feljebb következtek a kabinok, a legfelső szinten pedig kaszinók, bárok, éttermek, mozi, és (a régen várt) vámmentes szupermarket. Utóbbiban sajnos csak különféle piákat és luxuscikkeket lehetett kapni, mi viszont ennivalóra is számítottunk, amit így kicsit elnéztünk. Így történt, hogy sajtos chipset vacsoráztunk, a még otthonról hozott csokoládéval, svéd sörrel és ciderrel a hajó legfelső szintjén, a hatalmas, nyitott, akár helikopter leszállónak is használható fedélzeten. A kilátás némileg kárpótolt minket a foghíjas vacsoráért. Jó pár emelettel volt alattunk a tenger, apró szigetek és vitorlások mellett haladtunk el, közben a nap egyre súrolta a horizontot. Kabint az éjszakai utazáshoz már nem tudtunk foglalni, de ezt utólag nem is bánjuk. Először egy szűk folyosószakaszra ágyaztunk meg magunknak, de onnan hamar kiebrudalt minket a személyzet, persze ahogy ezt errefelé szokás, szinte ők kértek elnézést, nagyon sajnálták, hogy nem engedhették meg nekünk, hogy ott aludjunk. Viszont ott van a sleeping room, miért nem megyünk be oda? Hogy micsoda, alvószoba? Azoknak, akiknek nincs kabinjuk? Létezik ilyen? Az aula túloldalán egy ajtó mögött egy nagy kiürített padlószőnyeges szobát találunk, csak néhány hátizsákos turista szuszékol a hálózsákjában. A szoba egyik fala tiszta üveg, odakint csillagfény és tenger! Nahát, ha ezt tudjuk, hogy ilyen összkomfortos “sleeping room” is van a hajón, eszünkbe se jut kabint foglalni, ennél jobb nem kell! Levetjük magunkat és már alszunk is.
Hajnalban kelünk, mert a hajó épp csak megáll a szigeteken pár percre Mariehamnban, aztán megy is tovább Stockholmig. Gyors és egészségtelen a reggelink, csoki és szénsavas üdítő – már csak ez van nálunk. Zita utasként száll le, nekem le kell mennem az autók közé, eloldozom a bringám és visszapakolok a bringás táskákba, majd kigurulok a hatalmas hajótestből. Amíg átsétálunk Mariehamn-on a félsziget túloldalán lévő kempinghez, szépen lassan a nap is felkel. Meglepődünk, hogy találunk valakit a kemping portáján (tegyük hozzá: egy Brad Pitt hasonmást, ja nem, Leonadro DiCaprio, öhh, talán mindegy:)… - A Szerk). Bejelentkezünk egy éjszakára és már állítjuk is a sátrat a tengert mellé. Zita megőrül a tengerért, amint kész vagyunk a sátorállítással, rohant fürödni. Én kezdetben kicsit nyomott voltam a hajnali 6 órás pancsoláshoz, de aztán én is fellelkesedtem, na meg a víz hőmérséklete is kellemes csalódást okozott. Melegebb volt, mint a levegő, jó volt a vízben lenni. Miután egy zuhannyal lemostuk magunkról a sót, eldőltünk a sátorban. Fáradtak voltunk, a hajón nagyon későn tértünk nyugovóra, alig pár órát aludtunk és már kelni kellett a leszálláshoz.
Valamikor kora délután ébredtünk fel. Gyalogszerrel vágtunk neki Mariehamn városának. Éreztem, hogy nem feszülök szét az erőtől, de azt nem gondoltam, hogy rosszul is leszek. Besétáltunk a központba, és épp egy szupermarket hűtőpultjai mellett lestük a ebédnek és vacsorának valót, amikor hirtelen émelyegni kezdtem, szédülés és hányinger jött rám. Még mielőtt szólni tudtam volna, hogy nem vagyok jól, Zita észrevette rajtam, hogy valami nem oké, nagyon sápadt voltam. Kint leültünk egy padra, majd rövid találgatás után arra jutottunk, hogy valószínűleg éppen most éheztem el. Legalábbis nagyon reméltük, hogy ez történik, és nem valami komolyabb. Minden magyarázat meg volt az eléhezésre, tegnap reggel óta nem ettem rendes kaját és nem is aludtam rendesen. Le is fogytam a bringázás alatt, nem voltak tartalékaim. A 3 hónap alatt mindig figyeltem arra, hogy rendesen, bőségesen együnk, reggelit, ebédet és vacsorát. Most viszont kiengedtem kicsit, nem figyeltem a rendes étkezésre, és ennek ez lett a következménye. Pár percig nagyon-nagyon rosszul voltam. Zita visszarohant a boltba, vett kenyeret, vajat és felvágottat, de valahogy egy falat sem esett igazán jól. Csak azt reméltem, hogy nincs más bajom egy „szimpla” eléhezésen kívül. Később aztán tényleg jobban lettem, és beültünk egy pizzázóba. Ketten ettünk egy pizzát. Azt, hogy mennyit fizettünk érte, inkább hagyjuk. Itthon egy tucat embert jóllakatok saját sütésű pizzából ennyi pénzből. Mire felfaltunk mindent, már egészen jobban lettem. Valóban csak eléhezés volt. Ez igazából szerencse, hisz egy gyomorrontás, vagy valami komolyabb baj sokkal rosszabb lett volna, de most csak egyszerűen megbüntetett a testem a saját hülyeségem miatt.
Ebéd után kiültünk kicsit a közeli kikötőbe beszélgetni, majd bevásároltunk a vacsorához. A kemping konyhájában egy „4 tányér” instant leves után hatalmas adag fagyasztott fasírtgolyót sütöttünk ki vajon, hagymával gazdagon. Na, egy ilyen hiányzott belőlem a délután, azért lettem rosszul! A napból nem maradt más hátra, mint az alvás. Este esőt kaptunk, de ez már mit sem zavart minket a sátor menedékében.
Másnap késő délelőttig lustálkodtunk, majd összepakoltuk a táborunkat és kijelentkeztünk a kempingből. A recepciónál egy kerékpártúrázó kollégával találkoztunk (képet lásd följebb!). A fickóban az volt a nem hétköznapi, hogy egy kerekeken guruló kajakot vontatott maga után. Így gyakorlatilag vízen és szárazföldön is tudott mozogni, elmesélte, hogy jelenleg az összes csomagja be van pakolva a kajakba, ha pedig vízre vált, a biciklit szétszedve rá tudja erősíteni a kajakra. Micsoda ötlet, mindig látni újat a nap alatt!
Egy gyors bevásárlás után a kikötő felé vettük az irányt, ahol rövid várakozás után egy, a tegnapihoz teljesen hasonló piros óriáshajóra szálltunk fel. Ezúttal még szét sem kellett válnunk hozzá. Ez a hajóút csupán néhány órás volt, de ezúttal már jól felkészültünk ennivalóval, így nem maradtunk éhen. Egy kényelmes sarokban üldögéltünk, miközben zenét hallgattunk netbook-ról és rajta keresztül töltöttük a trackert. Ahogy közeledtünk Stockholmhoz, egyre izgalmasabb lett a kilátás az ablakunkból! Nagyon közel úsztak el mellettünk a szigetek, érdekes volt mindent ilyen magasból látni.

Ami Stockholmban várt ránk, az szintén nem volt unalmas…

“Let’s date!” in Helsinki

Árpesz — Sun, 13 Dec 2009 13:09:15 +0000

Helsinkiben Zita és Wouter vártak a reptéren. Wouter a szállásadónk, egy fiatal holland srác, aki először csak ösztöndíjjal került Helsinkibe, majd munkát is itt talált így végül ideköltözött. Miután előkerült a kerékpárom, felszálltunk a sok cuccal egy buszra. Direkt nem csomagoltuk még ki a bringát, mert így bedobozolva könnyebb volt szállítani (legalább is így hittük…). A buszon jókat mulattunk, a finn és a magyar nyelv hasonlóságairól beszélgettünk. Valahol hallottam, hogy a vér szó szinte ugyanaz a két nyelven. Mikor Zita ezt meghallotta, hátrafordult és megkérdezte angolul a mögöttünk ülő lányokat, hogy hogyan mondják finnül, hogy vér? Szegény lányok értetlenkedve néztek ránk:) Tényleg valahogy így mondják, de mi nem ezen nevettünk, hanem a helyzeten, és hogy vajon most mit gondolnak rólunk egy ilyen kérdés után?

Wouter a harmadik emeleten lakik, a bringát lent hagytuk egy tároló helységben, mi pedig felcuccoltunk az apró kis két szobás, erkélyes lakásba. A következő nagy nevetés tárgya egy kés volt. A véres kérdés után ugyanis a lakásba belépve egy kést kértem Wouter-től, hogy ki tudjam szabadítani a ragasztószalaggal összecsomagolt táskáimból a ruháimat. Nagyot zuhanyoztam, majd egy kis evés és beszélgetés után nyugovóra tértünk. Az ágyunk egy hatalmas felfújható matrac volt a nappali közepén. Wouter jót akart vele, de annyira nem volt buli ezen aludni, mert amint egyikünk kicsit is megmozdult, hullámzott utána az egész matrac, olyan volt, mint egy vízágy. És tegyük még azt is hozzá, hogy az aprócska 1,5szoba+konyhás lakásban Wouternek nem volt szobaajtaja, így hallgathattuk egymást: hogy ő hogy szuszog, és hogy mi hogy forgolódunk a nyekergő-hullámzó ágycsodán.
Reggel elpakoltuk az ágyunkat, majd nagy reggelit csaptunk a nappaliban. Igazi vendéglátásban volt részünk, hmm, nagyon finom volt! Wouter felajánlotta, hogy körbevezet minket Helsinkiben, így hármasban pattantunk villamosra, amiről csak valahol a központban szálltunk le. Végigsétáltunk egy emberektől zsúfolt hosszúkás parkon, ami a piac melletti kikötőben ért véget. Itt egy hajóra szálltunk át, ami kivitt minket Wouter kedvenc helyére, a Suomenlinna szigetekre. A négy szigetből álló szigetcsoporton erődrendszer található, ami állítólag a tenger alatti alagutakon keresztül is összeköttetésben van a szárazfölddel. Manapság persze az erődrendszer már csak turistalátványosság, de a turistákon kívül sok itt a helyi is, rengetegen piknikeznek, vagy csak egyszerűen napoznak, sétálnak a tengerpart mentén. Szó mi szó, tényleg elég pazar hely, Wouter meséli, hogy ide szokott kijárni, leül a partra, nézi a tengert, itt jön meg neki az ihlet… Merthogy verseket ír és képeket fest szabadidejében! Zita is nagyon élvezi a helyet, teljesen odavan a tengerért a lány. Leülünk kicsit egy kőre így hármasban süttetni magunkat és nézni a hullámokat. Én fáradt vagyok igazán élvezni a szigeteket, de azért leülni mindig jó érzés és most is.
A hajók szinte 5 percenként váltják egymást, így nem kell sokat várnunk a visszaútnál, noha az orrunk előtt ment el egy hajó. Visszatérve a városba megnézünk néhány templomot, szép épületeket, majd bevásárolunk az esti vacsorához. Kitaláltuk időközben ugyanis, hogy készítünk

Wouter-nek lángost! Ő sem akar kimaradni a sütés-főzésből, kitalálja, hogy akkor ő pedig valami holland pancake-et készít majd nekünk. Az élesztő megtalálása igazi kihívás volt, de végül ez is meglett.
Zitával majdnem két hónapja nem láttunk egymást, viszont a reptér óta Wouter is velünk volt folyamatosan, ezért kicsit szétváltunk, és felszálltunk egy villamosra, ezúttal már csak kettesben, Wouter meg hazavillamosozott a 2-3 zacskónyi étellel, alapanyagokkal. A villamos egy körpályán mozgott a városban. Nem számoltuk, hány kört tettünk meg, (egy-)mással voltunk elfoglalva, örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Aki ekkor a trackeren követte az utunkat, az biztos csodálkozott, hogy miért körözünk Helsinki szívében egy órája. Mi persze csak élveztük, hogy végre újra együtt vagyunk, annyi idő után. Zitának sokkal nehezebb volt otthon kivárni ezt az időt, hiszen nekem végig volt dolgom: az út, neki meg még koncentrálnia is kellett (volna) a tanulásra, vizsgákra… A göteborgi meglepetés után éreztem, hogy Zita szívesen utazik, és képes időt és pénzt is áldozni rá. Mivel a 100 napból az utolsó 8 nap gyakorlatilag nem is nagyon igényel kerékpárt, ezért megkérdeztem e-mailben valamikor még a norvég szakasz elején, hogy nem lenne-e kedve velem tartani ezen az utolsó Helsinki – Mariehamn – Stockholm hajós szakaszon (magyarul: randira hívtam, méghozzá a 15.-re). Zita először még gondolkodott a dolgon, nem akart beletolakodni az én nagy utazásomba… Persze én egyből megnyugtattam, hogy ez nem így van, nagyon boldog lennék, ha jönne, és együtt töltenénk ezt az utolsó szakaszt. Azt is írtam neki, hogy szebb befejezést el sem tudnék képzelni, minthogy közösen felfedezzük a két fővárost és Mariehamn-ot. Ezek után már nem kellett többet kéretni a lányt, leszervezte az utazást egy Bécs-Riga átszállással, és láss csodát, most együtt vagyunk! Bírom az ilyet, ez belevaló dolog! Hiszen akárhogy is nézzük, ez itt Helsinkiben még mindig csak a 15. randink! Zita bevállalós lány, őrülten imád és vágyik utazni, nem mellesleg amióta ráhagytam a régi biciklimet, BKV helyett mindenhová bringával jár. (Már lefagytam róla – A Szerk.) Szóval szeret bringázni, utazni, a többit nem is sorolom, mert megszólnátok, hogy csak áradozok… Oda vagyok, na, pedig azóta már a 78. randin is túl vagyunk. A minap épp azt beszéltük, hogy kár, hogy nem találkoztunk kicsivel előbb, mert simán velem tartott volna mind a 100 napra! Na de lesz még új a Nap alatt, majd bepótoljuk még a közös kerékpártúrát, időnk van bőven.
De nem úgy Helsinkiben, ahol jó egy óra körözés után villamost váltottunk, hogy Wouter lakása felé vegyük az irányt. Amíg a mókás vendéglátónk nekiállt a pancake-eknek, addig én megszabadítottam a bringát a dobozaitól, és újra üzemképessé tettem hű paripámat. („hű”, leszámítva a hátsókereket!)
Wouter nagyokat nevet rajtunk, főleg azon, hogy számoljuk a randikat. Szerinte miután „összejöttünk” a találkák már nem számítanak randinak. Mi viszont sportot csinálunk ebből, igenis számoljuk, és számolni is fogjuk a randikat. Sőt, attól még, hogy abban állapodtunk meg, hogy egy pár vagyunk, az udvarlás sem marad abba, tovább kell csapni a szelet, mert az jó! Wouter ezen is csak nevet, „Let’s Date!” – „Gyerünk, randizzunk!”, figuráz ki minket, hogy akkor biztosan így szólok majd a telefonba a babámhoz, ha találkozni szeretnék vele. Lassan ideje egy levéllel megjutalmaznunk humoros holland barátunkat, mert bizony ez mind a mai napig igaz, bár nem angolul, de majdnem pont így történik, ami részben talán köszönhető neki is. Na meg annak, hogy mind a ketten szeretjük az ilyen bolondságokat Zitával. A lángos egy fokkal jobban sikerült, mint Trondheimben, de az est fénypontja számunkra nem a sajtos-tejfölös hazai volt, hanem az a remek eledel, amit Wouter készített nekünk. Bár látnotok kellett volna Wouter arcát, ahogy falta a lángosunkat! Ő pedig gyakorlatilag palacsintát sütött, de nem ám úgy, ahogy mi megszoktuk! Az egyikbe baconszeletek voltak, a másik fajtába pedig szeletelt sajtot tett két réteg palacsinta közé. Próbáljátok ki otthon, fantasztikusan jó! A sajtosat elsőre kicsit nehéz elkészíteni úgy, hogy ne szökjön ki a két paller közül a sajt, de érdemes türelmesen próbálkozni, egészen pazar, szokatlan íz világ a jutalom. Este még megnéztük angol felirattal a Little Miss Sunshine c. remekbeszabott amerikai filmet, majd letettünk magunkat vízszintesbe, de ezúttal már nem az óriás-hullámzós légmatracra, hanem a jól megszokott vékony önfelfújós matracra, illetve egy polifoamra, amit Zita hozott.
Másnap ismét egy bőséges és finom reggelivel indítottuk a napot, majd nagy pakolás következett. Újra felmálháztuk a lovat, én bringával vágtattam az olimpiai stadionhoz, Zita és Wouter pedig villamossal. Ők voltak a gyorsabbak, mert én még útba ejtettem egy benzinkutat is, ugyanis tegnap nem sikerült a kis pumpával kellő nyomást elérni a kerekekben. Lelakatoltam a bringát a stadion mellett, majd jegyet váltottunk a stadion kilátótornyába. 1952-ben rendeztek itt Helsinkiben nyári olimpiát. Nekünk, magyaroknak azért nevezetes ez az olimpia, mert 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet gyűjtöttek be sportolóink, ami igen szép teljesítmény.
A stadionlátogatás után elbúcsúztunk Wouter barátunktól, mert ő egy Couchsurfing találkozóra sietett, mi pedig a hajónk felé vettük az irányt. Wouter igazán jó fej volt, ahhoz képest, hogy mi voltunk az első Couchsurfing-es vendégei, igazán jól bánt velünk, és azt hiszem, mi is egy jó kezdőélményt szereztünk neki, nálunk pedig ő érdemelte ki a legviccesebb CSer címet. Miután szétváltunk, Zita vette át a kerékpárt, én pedig kocogásra váltottam. Volt még bőven időnk, megálltunk egy helyen, ahol 1 Eurós kávét hirdettek. Kaptunk az alkalmon és befizettünk rá, leültünk kicsit pihenni. Így is bőven odaértünk a piros Viking Line hajóhoz, ahol egy rövid időre szét kellett válnunk. Én a bringával hajtottam be a hajó gyomrába, Zita pedig utasként szállt fel. A jegyeket már jó előre megvettem, még odafent északon, az interneten. Most csak ki kellett váltani őket. Odabent a sok szintes fedélzeten a recepciót beszéltük meg találkozási pontnak, ahol sikerült is újra megtalálnunk egymást. Kezdetét vette a kalandos, egész estés hajóutunk, amire kabint sajnos nem sikerült váltanunk!

Lánchíd Rádió interjú

Ádám — Mon, 21 Sep 2009 11:59:36 +0000

Back Réka interjúja a Lánchíd Rádió Útitárs című műsorában.
Második felvonás, a kaland után. Vendégek: Harkányi Árpád, Harkányi Nándor és Zárug Zita.

100napbringa a Lánchíd Rádióban

A 100 nap útvonala a Google Earth-ön

Árpesz — Wed, 16 Sep 2009 17:12:21 +0000

Szerettem volna a találkozón bemutatott, fényképes verziót valahogy online elérhetővé tenni, de sajnos ezt mindezidáig technikai okok miatt (nem értek a Google KML-hez) még nem sikerült. Viszont úgy gondolom, önmagában is elég érdekes a 100 nap útvonala, ezért feltöltöttem. A képre kattintva elérhetitek:

Amennyiben nincs Google Earth a gépre feltelepítve, nem fogjátok tudni mivel megnyitni. Ez esetben innen töltsétek le, már magyarul is elérhető a “Google Föld”!

Aki jártas a Google Earth használatában, mostantól ne figyeljen, csak bújja az útvonalat!

A bal oldali menüben meg fog jelenni a 100napbringa.hu. Ha a kis + ikonokat kinyitogatjátok, megjelenik a túra 5 szakasza. Ha ezeket is kinyitjátok, látszódnak az egyes napok sorrendben, kilométer adatokkal, indulási és érkezési helyszínekkel. Ha a kis pipákkal mahináltok, csak az adott napok / szakaszok fognak látszódni a térképen. Ha duplán a szövegre klikkeltek a térkép az adott szakaszhoz ugrik úgy, hogy az pont jól látszódjon. Persze ha az egér görgőjével tovább zoomoltok, láthatjátok a akár táborhelyeinket is, vagy más, egész apró dolgokat is. Szóval gyakorlatilag e térkép segítségével akár végigjárható az út, vagy annak egy szakasza. (Hajrá!!!)

Érdemes bekapcsolni a 3D terepet (balra leglent “Terrain”) és döntögetni a terepasztalt, sok helyen olyan jó a felbontás, hogy már-már fotószerű képeket kapunk.

Sajnos a technika ördöge néha közbeszólt, és egy-két alkalommal nem talált jelet, vagy lemerült a nyomkövető, ami a track-et rögzítette, így néhány apró szakasz hibádzik a több mint 8000km-es útvonalból. Akik kiszúrják ezeket a hiányzó részeket, azok között karra vagy lábra pattintható fényvisszaverő szalagokat sorsolunk ki!

Persze mindenekelőtt jó szórakozást az útvonalhoz! - Aztán irány a nyomunkba, hátha összeszeditek valahol a Sziráki Árpit!

Ne túléld, hanem megéld az életed! - Cason interjú

Árpesz — Tue, 01 Sep 2009 18:45:00 +0000

A 100napbringa találkozón a Cason-os csapat leültetett pár percre az asztalukhoz, és érdekes kérdésekkel bombáztak, Ime egy részlet az interjúból:

K: Volt egy csomó időd gondolkodni. Volt-e olyan gondolat, amire menet közben jöttél rá és amit feltétlenül fontosnak találsz megosztani az olvasóinkkal?
Árpi: Hát, ha most egyet kell mondani – erre szerintem mások is rájöttek útjuk alatt – az idő. Tehát, hogy az időd a legfontosabb az életben, mert véges. És a lényeg, hogy ne túléld, hanem megéld az életed. Ez a legfőbb megvilágosodásom az út alatt. De sok kicsi volt.
K: Mesélj a legmeghatóbb pillanatodról!
Árpi: Talán amikor megpillantottam a barátnőmet Göteborgban. Nem számítottam rá, hogy ott lesz, és egyszer csak ott állt az ajtóban. Ez komolyan jó volt. A legkeményebb meg talán az volt, amikor 20 napja együtt tekertünk négyen, és ők hárman hazamentek, és én egyedül tekertem vissza a reptérről.

Folytatás itt, a CasonGrandPrix.net-en!

Kicsit szedett-vedettek lettek a válaszaim, mert közben érkeztek a jóbarátok és 100 felé figyeltem, de szerintem azért még így is nagyon jó lett az interjú.

Még egyszer köszönöm a Cason-nak a nyomkövető-rendszert, remélem lesz még a jövőben is közös projectünk!