100 nap bringa

Eszméletlen napom volt. Reggel persze ismét jó későn keltem, 8 körül. Szendvicseket reggeliztem, aztán pakoltam. Közben ismét előkerült a család a két édes kislánnyal. Elvitte az apjuk őket autóval egy pékségbe, visszafelé a kisebbik, 4 éves Lia vezetett, persze az apja ölében. Eltúrtam a lányoknak az utolsó adag narancsos tallért, a szüleinek pedig az egyik kis zacskó paprikát. Ők is megkérdezték, hogy hány ilyen zacskóm van még… Úgy látszik mindenki egyből levágja, hogy ez a standard ajándéka a 100napbringának. 🙂 Jó volt látni egy ilyen szép családot, ilyen szép helyen élni. Tetszett, hogy a lányok apja teljesen közvetlen volt, vitte-hozta magával mindenhová a lányait kézen fogva, mezítláb mászkált mindenütt, és amikor megemlítettem neki, hogy milyen szép családja van és milyen szép helyen élnek, látszott rajta, hogy tudja ezt és élvezi is. Komolyan, szinte már idilli volt az egész. Nyulak mászkáltak a kertjükben, már ha lehet kertről beszélni, ugyanis a ház csak úgy ott volt egy mező közepén.

9:40 lett, mire elindultam Hamburg felé, vissza a főútra, aztán gyí, neki a kilométereknek! A legtöbb helyen volt bringaút, bár néhol a sok kapubejáró miatt annyira hepe-hupás volt, hogy már a határán voltam annak, hogy a főúton rakjam. Pár kilométer után egy óriási fából készült kerti széket pillantattam meg. Jó 3 méter magas volt, úgy kellett felmásznom rá. Szemben egy kerítés tetejét használtam fotóállványnak az időzített fényképhez.

Az egyik domb tetején egyszer csak valami csörgést hallok a kormánytáskámból. Mi lehet ez, hiszen a telefonom ki van kapcsolva?! A nyomkövetőt is lehet hívni, édesanyám az. Ott a túl végen az egész család + baf, akivel a csatlakozása előtt az utolsókat egyeztetjük így telefonon.

Mielőtt még beértem volna a Hamburgot képező dzsungelba, megálltam egy török kajáldánál, ezegyszer kivételesen pizzát ettem, 4,40-ért sonkásat. Amíg készítették, bekapcsoltam a kis netbook-ot, és elrendeztem rajta a tegnapi képeket, előkészítettem őket feltöltésre. Valamint összecsomagoltam a tegnapi napomat egy apró zip fájlba a legjobb képekkel és az este megírt beszámolóval egy txt-ben. Ezt amikor legközelebb wifi-t találok csak elküldöm a háttércsapatnak, a 100napbringa Back-Office-nak, és Ők majd felteszik a weboldalra. Csak, hogy egy kis kulisszatitkot is megtudjatok! 🙂 Azt nem tudom még, hogyan fogom ezt mind meghálálni nekik…

Hamburgba egy autóút mellett vitt a bicikliút, aztán hosszan egyenesen egy főút mellett, már bent a városban. Persze ez az út már a járdán vitt, aminek nem nagyon örültem. Ekkora málhával 10 méterenként padkázni nem akkora öröm, se nekem, se a bringának. Ezért vettem is egy kanyart észak felé, ahol először jónak láttam. Korai volt még, nem figyeltem a hidakra az Elbán. Errefelé még nem nagyon tudtam hol átkelni. Csatornák, mesterséges öblök sokasága borította a város ezen déli részét, ami inkább még ipar negyed volt, mint város. Persze zöld is volt itt bőven, de azért annyira nagyon barátságos mégsem volt a környék.

Megkérdeztem  egy görkoris párt,merre jutok be a központba. Elirányítottak egy öreg hídon át egy városrész felé, ahonnan majd valami ezer éves alagúton tudok átkelni a folyón. Aztán elindultam megrakni arra, amerre mondták. Fél perc múlva nézek hátra, hát nem itt vannak a hátamban! Egysoros görkorcsolyával, 30-al! Sőt mi több, le is raktak! Be is álltam a férfi mögé, aztán készítettem egy kis videót is, ha már Anschluss-ról beszélünk. Sajnos a Benelux után nem nagyon jön újra a nyelvemre a német.

Ahogy átkeltem a hídon, ismét elvesztem a sok utcában az ipar negyedek és a csatornák között. Jött szembe két kerékpáros, integettek hogy arra ne menjek, amerre megyek, mert le van zárva a híd. Hát jó, de akkor hogyan jutok be a központba? Kövessem őket, ők is oda mennek! Ez remek, csakhogy nem vagyunk egy súlycsoport, ők race bike-al, én meg cargo bike-al rakom… Nem is volt olyan nehéz tartani velük, mint gondoltam, nem nagyon erőltették a srácok a tempót, 26 fölé sose pakolták. Az első piros lámpánál az egyik végigmér tetőtől talpig bringástul, csomagostul, mindenestül, majd megkérdi: “Are you a dentist?” Mire felnevetek, hogy “No, actually I’m a cyclist, the crytal-dent.eu is just one of my sponsors…” – És aztán persze jött a szokásos szöveg, hogy mi ez a 100napbringa… Ők itt élnek és dolgoznak mind a ketten Hamburgban, most csak kijöttek tekeregni egyet 5 nap irodai munka után. Ja, ez ismerős! Bár mostanában más projecten dolgozom.

Ahogy az alagúthoz értünk, nem mentünk le egyből a lifttel, hanem kivittek egy teraszos részre, megmutatni a kilátást az Elbára és a túlpartján elterülő városközpontra. Egy koncerttermet magyaráztak nagyon jobb oldalt, hogy egy meglévő régi raktárcsarnok tetejére épül, és hogy Hamburg jelképe lesz, ha elkészül. Hát jó, majd visszajövünk, de most egyelőre csak egy nagy építkezés látszik. Közben eszembe jutott, hogy pont három darab Radlerem van, és nem kívánom végigcipelni fél Németországon őket. Elfogadtak egyet-egyet, így nagy vidáman elszopogattuk őket együtt a kilátóhelyen. Közben befényképezhettem a Hamburg környéki kerékpáros térképüket, és nagy röhögések közepette előadták, hogy most vannak itt életükben először ezen a kilátóhelyen, noha Hamburgban nőttek fel. Ez azért komoly! Mondjuk én sem voltam kettőnél többször otthon a halászbástyán, és ha jobban belegondolok, ebből egyszer külföldiekkel, egyszer tájfutóversenyen! 🙂

Az alagút érdekes volt, ingyen mentünk le a lifttel, majd odalent irányonként egy-egy szűkebb metróalagút méretű vájatban lehetett haladni, középen a bringások, kétoldalt a gyalogosok. Állítólag 1910 környékén épült az alagút, azért, hogy a dokkmunkások át tudjanak kelni az Elbán. Akkoriban még a légnyomással tartották odakint a vizet az alagútból. Nem semmi, miket tudok meg! Az alagút északi tetején elbúcsúztunk, majd a város központja felé vettem az irányt, azzal a szándékkal, hogy körbenézek kicsit 1-2 óra alatt, ha már itt vagyok. Éppen megálltam egy kisebb téren, ahol úgy véltem, hogy ennél beljebb már nem lehetek, amikor egyszer csak megszólítottak: “Magyarországról jöttél?”

Szily Ádám volt az, egy 70 éves bácsi, sárga kerékpárján. Meglátta a magyar zászlót a kormányomon. Egyből beszélgetésbe kezdtünk, elmondta, hogy 40 éve itt él, én meg, hogy mi járatban. Az elmaradhatatlan közös fotó után rögtön kérdeztem is, hogy mit érdemes itt megnézni 1-2 óra alatt. Mire gondolt egyet és felajánlotta, hogy körbevezet. Nekivágtunk hát együtt kerékpárral a városnak, közben persze folyamatosan beszélgettünk, mesélt a városról, az épülő koncertcsarnokról, ami egy régi raktárépület tetejére épül és monumentális lesz. Zárás előtt az utolsó pillanatban még be tudtunk menni egy helyre, ahol megnézhettük ezt a 2012-ben elkészülő új jelképét a városnak, és magát a várost is egy maketten. Nem mellesleg Ádám ennek az épületet promótálja egy kiállításon társadalmi munkában. A sors úgy hozta, hogy vegyészmérnök lett, így is dolgozta le az életét, noha inkább művészettörténész szeretett volna lenni. Fogta hát magát, és nyugdíjasként beiratkozott az egyetemre – így a kör bezárul. 🙂 Elmesélte, hogy 56 után Brazíliában kezdett új életet, ahonnan 10 év után Hamburgba költözött, mert itt kapott állást. Ahhoz, hogy ide jusson, matróznak szegődött egy hajóra, ahol az utolsó nap elrabolták tőle minden vagyonát, sőt ismerősei vagyonát is. Másfél évig tartott, míg rendezte az így keletkezett adósságait.

Amúgy nagyon jól tartja magát, elmesélte, hogy tavaly hazabiciklizett Bajorországból 800km-t. Persze nem Open Sky, ahogy mi toljuk (már amikor…), hanem szobákat vett ki esténként. Ezt úgy mondta, mintha szégyellené, persze egyből megnyugtattam, hogy ez így is példátlan teljesítmény ilyen korban. A földhöz verdesem magam örömömben ha 70 évesen majd ilyenekre leszek még képes. Ja, és mindezt úgy, hogy egyik nap 170km-t nyomott le. Unalmas volt a táj, hátszele volt, aztán megrakott 170km-t egy nap alatt… 70 évesen!!! Én is ilyen akarok lenni ennyi idősen! Most gondolok csak bele, micsoda véletlen az egész. Az még hagyján, hogy egy magyar öregúrral futok össze, de milyen öregúrral! Nem is jó ez a jelző Ádibá’-ra, egy öregúr nem csinál ilyeneket a kerékpárján… Szóval durva, hogy ráadásul még a kerékpártúrázás szeretete is klappolt nálunk. El is voltunk rendesen együtt, örültünk egymásnak mint két gyerek. Ádám annyira talán mégsem öreg, az én nagypapám 79 éves. Habár Lali papa azt mondja, hogy ő egyre fiatalabb lesz az idővel. Most akkor, hogy van ez, akkor melyikőjük a fiatalabb? Talán majd megértem, ha annyi idős leszek, mint ők. Addig pedig még meg kell rakni a 100napbringát, ez még csak a 37. nap.

A tavak mellett folytatjuk, elhaladunk a belső kis tó mellett, majd átgurulunk a nagyhoz. Hatalmas hullámok, bent a vízen vitorlások, mindez egy város közepén. Elhaladunk az amerikai, majd a magyar konzulátus mellett is, majd a tóhoz közelebb tekerünk, a part mellett egy gyönyörű parkban. Ez csudajó volt, nagyon tetszett, egy csomóan mozogtak a parkban, voltak futók, biciklisek egy csomó piknikező a gyepen. Legszívesebben én is futócipőt húztam volna, és körberohantam volna a tavat, aminek a kerülete egyébként 7km.

A tó sarkán kontaktot cseréltünk Ádibá’-val, majd búcsút vettünk. Öröm volt Veled találkozni, Hamburg csak egy város lett volna nélküled a sok közül, de így hatalmas élmény volt, köszönöm!!! Egyszer még visszajövök, ha több időm lesz, és körbefutom a tavat. Sőt, ledőlök a fűbe, és nem csinálok semmit fél napig… Habár az ilyen sohasem ment nekem. Mostanában mégis vágyom már valami ilyesmire.

Indultam tovább észak felé a nagy tóba érkező folyó mentén, ahogy még a két kerékpáros sráccal kitaláltuk. Egy Aldi-t kerestem, hogy visszaváltsam az időközbe megüresedett Radleres palackjaimat, a 6 együtt már másfél Euró-t kóstált. Le is szólítottam nyomban egy bringás srácot, aki mondta, hogy itt van egy 5 percre, úgyis arra megy, mutatja az utat. Persze rögtön dumálni kezdtünk, elmondtam a történetem röviden, és ő is az övét, 3 hónapja jött Hamburgba dolgozni.

Egy kereszteződésnél álltunk a főúttól jobbra a bringasávon, vártuk a lámpát, hogy zöldre váltson. Elült egy pillanatra a forgalom zaja, és ő elindult anélkül, hogy felnézett volna a lámpára. Balról a keresztutcából jött egy fekete BMW nagy sebességgel, és telibe csapta srácot az oldalról. Én ordítottam neki, amint láttam, hogy mi a szitu, de ez már maximum arra lehetett elég, hogy felkészüljön az ütközésre. Felkenődött a srác szélvédőre, betörte azt, majd repülésbe kezdett. A bringa az első útszéli korlátnak csapódott neki, a srác kb. 5 méter repülés és egy bravúros talpra érkezés után átesett a következő korláton. Az autó gyakorlatilag csak az ütközést követően fékezett le. Nem tudom már, hogy mikor pillantottam a lámpára, de az biztos, hogy amikor ránéztem, piros volt. A srác gyorsan leült a földre, én ledobtam a bringát és leültem vele szembe. Látnotok kellett volna az arcát. Kérdeztem, hogy minden oké-e, elsőre mindene úgy tűnt a srácnak, hogy egyben van. Aztán folydogálni kezdett a fejéből a vér. Nem volt rajta bukósisak. Adtam neki egy zsepit, nehogy összevérezze a ruháit. Közben persze az autót vezető nő sipítozott körülöttünk és hívta a 112-t.

Részese voltam a balesetnek, ez nem kétséges. Ha nem beszélget velem a srác, csak van annyi esze, hogy nem indul bele a pirosba körültekintés nélkül. Szörnyű volt végignézni egy méterről az egészet. Mondtam a srácnak, hogy az én hibás is, ami történt, mire egyből mondta, hogy ezt nagyon gyorsan felejtsem el, és emiatt ne aggódjak. Megígértem neki, hogy így lesz, de én is megígértettem vele, hogy vesz egy bukósisakot.

Legyen ez példa minden Kedves 100napbringa Olvasónak! BUKÓSISAK!!! Ez nem vicc! Hordani kell, mindig, mindenhol, de városban aztán különösen. Becsatolva! Tudom, hogy meleg, meg kényelmetlen, de még mindig jobb, mint meghalni. Ha a korlát 2 méterrel közelebb van és ott kapja fejbe a srácot, ahol még nem tudta volna a kezét a feje elé tenni, most lehet, hogy… Nem tudom, miről írnék, de bele se merek gondolni. Viszont ha lett volna a srácon bukó, most írhatnám, hogy egy karcolás nélkül megúszott egy nagyon csúnya balesetet. Így viszont az is nagyon nagy szerencse, hogy “csak” felrepedt a fején a bőr.

Megjött a mentő, kérdezgették a srácot, az mozgatta a lábát, hogy azzal minden oké. Aztán nézték a fejét, azzal is úgy tűnt, hogy minden rendben. Persze a fejsérülés komolyabb téma, azzal beszálltak a mentőkocsiba. Közben a srác mondta, hogy ne aggódjak tovább, és hogy arra van az Aldi egy benzinkút mögött. – Ezzel gyakorlatilag azt közölte, hogy eredjek tovább az utamra, elköszönt. Én mégsem tudtam még otthagyni a helyszínt. 10 perc után sem jöttek ki a mentőkocsiból, így feladtam a várakozást. Kérdeztem a nőt, aki az autót vezette, hogy megadjam-e az adataimat, de mondta, hogy nem szükséges. Sötétedni kezdett már, én pedig még az Aldit sem jártam meg, és a szálláshelyem se volt még sehol. Áttoltam a kereszteződésen a bringát, majd felültem rá. Alig bírtam tekerni. Mindenhonnan az autókat lestem, honnan jön egy, amelyik engem is elgázol. Pedig bringaúton haladtam. A lámpáknál százszor körbenéztem nem jön-e senki, és jól megnéztem, hogy zöld-e, mielőtt átmentem. Ezután is gyakorlatilag elbújtam a gyalogosok mögé. Ha jön egy autó, ne csak engem üssön el egyedül. Nagyon kész voltam. Egyre csak az a kép volt előttem, ahogy a srácot elütik, felkenődik az autóra, aztán repül, majd átesik a korláton.

Nagy nehezen eljutottam az Aldi-ig, ahol már majdnem zártak. Bementem, vettem ezt-azt, majd amikor kijöttem, akkor esett le, hogy a holnapi vasárnapra nem vásároltam be. Mentem még egy kört. A pénztár előtt egy bácsi kérés nélkül maga elé engedett. Pedig ma nem is csak egy pakk Radlert vettem, hanem mindenféle kajákat is. Ledöbbentem… Hát ezt az embert mintha csak ide küldték volna elém, hogy előreengedjen a tegnapi eset után. Egyik nap “You Stay here”, másik nap meg kérni se kell… Egyszer fent, egyszer lent. Vannak sügérek és vannak jófej emberek. Mindenhol, mindenkor, kortól, nemtől, nemzettől függetlenül. Engem ez most mégsem tudott annyira feldobni.

Indultam vissza a folyóhoz, majd annak mentén fel északnak. Külvárosi villanegyed jött. Itt nem maradhatok. Márpedig a történtek után valami emberek közelében szeretnék éjszakázni. Nagyon kész voltam. Hajtottam kifelé, de csak nem akart semmi értelmes szálláshely szembe jönni. Először egy kétemeletes sorházba csöngettem be, de ez utólag látom, hülyeség volt. A ház előtte sövénysorral körbevett füves placcon szerettem volna sátrazni, azt viszont nem vettem figyelembe, hogy a kapucsöngő által nincs személyes kontaktus. Egy idős női hang az angolom hallatán élből visszautasított, hogy nem kíván velem beszélni, és ne csöngessek be a többiekhez sem. “Ok, I’m sorry…”, és köszönöm, hogy elmondhattam, milyen sokat szeretnék kérni Önöktől: 5 nm-t a házuk előtti gyepből, reggel 8-ig… Na mindegy, biztos begyöpösödött öregek voltak, akiknek már elegük van a házaló ügynökökből meg a gyökér suhancokból. Nem szabad haragudnom rájuk. Csüggedten odébb toltam a bringámat, majd visszapattantam rá a főúton.

Következő helynek egy kínai étterem parkolója mögötti fedett részt néztem ki. Megkérdeztem egy pincért, aki jól beszélt angolul, és jófej is volt, mondta, hogy ha ő lenne a főnök, felőle az étterem kerthelységében is ellehetnék éjszakára, de az a parkoló nem az ő tulajdonuk, hanem a szemközti házban lakó családé, kérdezzem meg őket. Becsöngettem, de nem volt otthon senki… 🙁

Két sikertelen próbálkozás után mit nem szabad tenni?!? Csüggedni! Mivel már igen későre járt, arra is tekintettel kellett lennem, nehogy felébresszek valakit. Pár utcával odébb egy házban fényeket láttam. No, eddig jó! Közelebb mentem és ekkor megpillantottam a ház előtt egy 3 oldalról sövénnyel körbevett füves részt. No, ez lesz az én táborhelyem ma estére! Becsöngettem. Egy elsőre unszimpatikus idősebb fickó jött ki. De beszélt angolul, értette mit akarok! Mondta, hogy rendben, de várjak, felvesz egy papucsot, és kijön. Én ezalatt lemálháztam a bringát. Kár volt, mert a fickó rögtön hozott egy kulcsot, és mondta, hogy kövessem. Valami házba akarta, hogy aludjak egy telekkel hátrébb, de én mondtam, hogy nem, szó sem lehet róla, nem ezt kértem! 🙂 Csak egy helyet a sátramnak, semmi többet. Éjszaka van, a városban ragadtam mert szemtanúja voltam egy balesetnek, és így most nincs kemping, se elhagyatott hely vadkempingezésre a közelemben. Először a hátsó kertig engedtem be magam, de aztán még egy tetőnyit, egy WC-nyit és egy konnektornyit engedtem, de többet nem. Vacsorát, zuhanyt és ágyat is kaptam volna, de egyszerűen nem volt már pofám mindehhez. A kis tető azért jött jól, mert így nem kellett felállítanom a sátrat, amivel 1-1 órát nyertem este és reggel. A WC-re azért bólintottam rá, hogy ne gondolja, hogy körbehugyozom/szarom az éjjel a kertjét. Az áram pedig nagyon jól jött a netbook és a nyomkövető töltésére.

Fél órányi beszélgetés és lelkendezés után magamra hagytak a 100napbringámmal. Szét voltam csúszva nagyon, még mindig a balesett miatt. Nem tudtam összeszedni magam, csak jártam fel-alá, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Végül felhívtam a barátnőmet, beszéltünk negyed órát, elmondtam a napomat, a jót is és a rosszat is benne, mesélt ő is, aztán még megbeszéltünk pár fontos szervezési kérdést is. Nagy nehezen megágyaztam, aztán bevégeztem végre az utolsó Maggi Finom Falatokat, amit Budapest óta cipeltünk. Hagymával és szalonnával felturbózva, Radlerrel leöblítve. Nekiálltam naplót írni, de nem sikerült semmi értelmeset összehozni, így inkább lefeküdtem aludni. Ezt már egy másik nap írom, de ez már egy másik bejegyzés története lesz.