100 nap bringa

Csuda jó napom volt. Pontosabban csak a vége lett jó, de így innen nézve már az egészet annak látom.
Reggel jó későn keltem, már majdnem 9 volt, mire kikászálódtam a hálózsákból. Sms Zsiga Beának a RadioCafé-ba, lesz-e bejelentkezés, vagy sem? Most elmaradt, vendégük volt. Nem is baj, még nyomott voltam, nem tudom, mit tudtam volna mesélni. Megmelegítettem a spagetti azon részét, amit nem sikerült betuszkolni a 7dl-es acélbögrémbe (amit Tőletek kaptam Bálint, még sok-sok éve Karácsonyra). Jó sok maradt, alig bírtam betolni. 10 óra lett, mire összepakoltam és elindultam.
Gyorsan teltek a kilométerek, a tájat már megszoktam, csak tekertem és elmélyültem a gondolataimban. Vagy a túrán, vagy úgy általában az életen járt az eszem. Furcsa lesz majd visszaállni a rendes kerékvágásba. Autóba ülni… Pff, én és a doboz, ugyan már! Teljesen távol van az egész. Kezdem igazán élvezni ezt a 100napbringás létet. Mostanra már nem tartok igazán semmitől. Persze ez nem azt jelenti, hogy ellazultam volna, csak épp nem parázom szét magamat olyan dolgokon, amiken még az elején tettem. Vagy mondjuk a legutóbb, amikor egyedül voltam. Most már sokkal jobban viselem az egyedüllétet. Már ha lehet ezt annak nevezni. Ha az ember le tudja írni a gondolatait, meg tudja osztani az élményeit, sőt közben tudja, hogy sokan el fogják olvasni, és drukkolnak neki, akkor nincs egyedül. Gyakorlatilag csak fizikailag vagyok egyedül. De már így se sokáig! 🙂
Olyan 40km-t haladhattam, épp a főút bal oldalán tekertem a bringaúton, amikor balról egyszer csak valami fekete nekem csapódott. Elég szépen elkapta a csípőmet. Mi a franc volt ez?! Egy madár!  Nézek hátra, hát ez a varjú még itt van, kapaszkodik a csomagjaimba? Bakker, mi a rák ez?!? Mint valami istenverte olcsó horrorfilmben. Megtámad egy madár?!? Fékeztem és ordítottam ijedtemben, majd egy jól irányzott pofonnal, visszakézből leutasítottam a madarat a málhámról. Az lerepült végre rólam, egyenesen az út közepére. Jött egy kamion, de a madár nem mozdult, csak állt az út szélén tovább. Ha nem kerüli ki a kamionos, a szemem láttára lesz lapos a varjú. Talán vak lehetett? Nem tudom, de akkor nem is érdekelt, húztam onnan a francba, nehogy még társai akadjanak, akik ismét rám támadnak. Nehéz leírni, mit éreztem… Talán a rémület a legjobb szó rá. Elképzelni sem tudtam volna ilyesmit, ha nem történik meg velem. Hogy megtámadjon egy madár… Ráadásul egy undorító, fekete varjú, ami utána belekapaszkodik a csomagjaimba, és aztán is csak egy pofon után szakad le róla. Áhhh, kirázott a hideg az egésztől. Tepertem tovább a bringasávon, hogy minél előbb minél messzebb kerüljek a történtektől. Az a durva, hogy az esetet néhány autós is végignézte. Vajon mit gondolhattak? Szegény bringásra rátámadt egy madár… Jó 5km múlva aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha nem vak volt, hanem veszett? Gyorsan megálltam és megvizsgáltam a fenekemet a tükrömben ott, ahol egy apró fájdalmat éreztem. Nem tudtam eldönteni, hogy már régebben is megvolt-e ez az érzés, vagy esetleg a madárral való ütközés, ne adj isten a marása okozta. Mindenesetre nagyon megnyugodtam, amikor nem találtam semmilyen külsérelmi nyomot magamon. Biztos, ami biztos, azért felhívtam a sógornénémet ( 😀 ), Editet, aki gyógytornászit végzett, azaz “majdnem orvos”. Megkérdeztem, hogy lehet-e egy madár veszett, illetve mik az esélyeim a túlélésre. A telefonban is megnyugtatott, aztán miután utána nézett, egy sms-ben is leírta, hogy ha nem került a vérembe, vagy a nyálamba a varjúból, akkor nem lehet baj. Márpedig nem csókolóztam a madárral és sebem sincs. Ezúton is köszi Edit a segítséget, megnyugtattál. Édesanyámnak pedig üzenem, hogy ezután se aggódjon, eddig ez és a ketchup-os eset volt a két legrosszabb dolog, ami történt velem a bő 3000km alatt. De fel vagyok készülve mustárra és majonézre is, vagy vérszomjas mókusok, és nyulak támadására. 🙂 Jut eszembbe! Légyszi néha írjátok már meg, mennyinél tartok, mert én nem számolom, csak a napi távokat és azt se mindig, de kíváncsi lennék már egy summára otthontól.
Valahol Bréma előtt megálltam egy Aldinál vásárolni. Csak üdítőt vettem és némi felvágottat a holnapi reggelihez. Hogy mi kerül 4 euróba 10 szelet sonkán azt nem tudom, de biztosan irtó finom lesz! Ennyi pénzért annak kell lennie. Amúgy nem adtam volna érte ennyit, de a felvágottas pultnál – mint ahogy annyi helyen máshol sem – nem voltak kint árak, én meg voltam olyan balga és nem kérdeztem, csak választottam egy olcsóbbnak tűnőt. Na mindegy… Összességében megérte a megálló, mert aztán a parkolóban találtam wifit. Gyorsan elküldtem a tegnap este megírt e-maileket, olvastam is, néztem 100napbringát, egyszóval gyorsan elrendeztem mindent. Zita és Norbi beszámolóját csak lementettem, hogy ne online, bekapcsolt wifinél olvassam, vagyis magas energiafogyasztás mellett. Figyelni kell az ilyen apróságokra, különben pikk-pakk lemerül az aksi, aztán csak holt teher lesz a netbooksi, amíg felnem tudom tölteni újra. Most este jó kis olvasnivalók lesznek ezek, mint ahogy Roland tavalyi Budapest – Párizs túrájának a beszámolója is az – utóbbi papír alapokon. Jó volt derülni a hozzászólásokon, Norbi szirákis naplója a hozzászólásokban különösen tetszett, vagy egy percig hangosan nevettem rajta az Aldi előtt. Pedig ilyet nem szoktam… A járókelők csak úgy néztek, hogy mi ütött ebbe a gyerekbe.
Majd egy órát elrontottam online, 7 óra lett, mire beértem Brémába. Befelé menet megálltam megint egy Aldinál, mert az előbb elfelejtettem sört venni. Közben rájöttem, hogy mivel újra Németországban vagyok, itt már ismét kapni a Radlert, a nagy kedvencemet. Sajnos csak 6-os kiszerelésben volt, de így is megvettem, mert a műanyag PET palackokban nem olyan súlyos teher a 6 üveg. A sorban előttem egy pár végigpakolta a futószalagot. Gondoltam megkérdem, nem engednének-e előre, én 10 másodperc alatt végzek és nem kell végigvárnom azt az 5 percet, amíg az ő cuccaikat végigpityegteti a pénztáros… “Would you mind…” – mire néznek rám, hogy mi van? “Do you speak…” folytatom, mire megszólal a csávó: “You Stay here!” és mutat maga mögé. “Ok, sorry – Ha seggfej vagy, hát legyen a Te bajod!” Utóbbit már csak gondoltam, nem mondtam ki, még magyarul sem. De azért nem esett jól… Nem hiszem, hogy olyan nagy pofátlanságot kértem, de ha már nem enged előre, mondhatta volna kedvesebben is, hogy várjak a soromra. Igazából nem kellett volna, hogy ez annyira megmaradjon bennem, de amikor egy nap 3x két szót váltok egy-egy emberkével, nem esik olyan jól egy ilyen “You Stay here!” Hogy megmutassam a világnak és magamnak, hogy ezen a marhán kívül azért még akadnak jó fej emberek is a föld hátán, a következő parkos résznél az összes szembekocogónak odaszóltam pár bíztató szót, hogy hajrá, rakd meg! (Persze nem pont így…) Egy-egy fáradt integetés, és kisebb-nagyobb mosolyok voltak a jutalmaim.
Bréma központjában a Dóm előtt ültem le, ahol felfaltam pár csokit és kicsavartam az első Radler nyakát. Készítettem pár fotót is a környékről, majd továbbálltam, mivel már 8 óra felé járt. Kifelé menet kicsit elkavartam, még mindig nem tudok hozzászokni ehhez a sok úthoz, ami itt a németeknél van.:) Azért valahogy kijutottam Brémából és elindultam a falvak mentén egy főúton. A falvak még inkább külvárost jelentettek itt, nem is tetszett igazán a környék, mint potenciális szálláshely lehetőség. Ezért az egyik falu után kitettem magam a patakpart menti útra. Itt is voltak házak, csak már ritkábban. Az egyik mellett egy újonnan épített, félig üres, csak tetővel rendelkező kocsi beálló! No, ez  jó lesz Mr. Soha Nem Állunk Meg Árpád? Nem, nem, még menjünk tovább, még majd két órát világos van, és még 130km ide Hamburg… Végül győzött a másik énem, és becsengettem a házba – és nyertem!
Egy fiatal házaspár lakik itt, túlontúl kedvesek. Sejtettem, hogy ez lesz, ha visszaérek a németekhez, ezért is aludtam tegnap a focipályánál és nem valami háznál. Épp csak a házukba nem akartak behívni, de vacsorával, reggelivel, sörrel kínáltak. A srácnak úgy kellett elmagyarázni, hogy miért iszom Radlert (mert nem akarok berúgni, ugyanakkor a sörözést magát nagyon szeretem), és hogy semmiképp nem kérek sört, mert a Radlerjeimet kell meginnom, ha nem akarom továbbcipelni őket. Vacsorát sem kérek, köszönöm szépen, meg kell ennem a tegnapról elrakott spagettit, mert rám romlik. Reggelivel is készültem, azt is meg kell ennem, sorry! 🙂 Csak a tetőt kérem, semmi mást! 🙂 Végül annyira erősködött a zuhannyal, és látszott, hogy totál nem érti, miért nem megyek be zuhanyozni, hogy végül én sem értettem, miért ne, hát elfogadtam a zuhanyt, így kb. 260km és 2 nap nem fürdés után. Valószínű szagom is lehetett. De a srác jól csinálta, eddigre már ismert, beszéltünk a sok technikai kütyümről is, és tudta, ha megkérdi elutasítom, hát suttyomban idehúzott a sarokba a bringám mellé egy négyes hosszabbítót, amíg tusoltam. 🙂 Úgyhogy most töltőről használom a notit, töltöm a nyomkövetőt, az mp3 lejátszót, az USB-s aksit, és 4 ceruza aksit.
A mai NRÉ végén azért van ott a “Hi Lia & Emma!”, mert ők a két kislány a családban. Durva, hogy itt már ilyen kis korban tanítják őket az angolra. Helyesek voltak, ahogy odajöttek hozzám és megkérdezték a nevem. Csak később esett le, hogy olvasni még valószínű nem tudnak, még ha beszélnek is kicsit angolul.
Az apuka persze a 100napbringás Youtube videókat és a fényképeket bújta, amikor kijöttem a fürdőből. Beszélgettem vele vagy 20 percet, aztán kijöttem megmelegíteni a maradék spagettit. Felszisszentettem hozzá még egy Radlert és most írom ezt a bejegyzést. Egyre jobban szégyellem magam, hogy csak magyar ez a honlap. Közben Zitától kaptam egy sms-t, hogy Ádámnál nagy buli van, gulyás, gyertyafény(jaj, de giccses…), és Chris Floridából couchsurfing-el. Így marad meg az univerzum egyensúlya, és így lesz egy hatalmas jó buli az élet! 🙂