100 nap bringa

Minden Kedves Barátnak, Ismerősnek és Ismeretlen Olvasónak: Egészségetekre! 🙂

…és köszönöm a szurkolást, nem is gondolnátok, mennyi erőt tud adni.

Ma nagyon izgalmas napom volt. De kezdjük megint onnan, ahol legutóbb abbahagytam. Tegnap este rekordot döntöttem a luxemburgi CaffeBreak-től Oliék lakásáig, hogy odaérjek a megbeszélt 8 órás vacsira. Kár volt sietnem, Oli még sehol nem volt, csak Flo bújt valami doksikat, de nagyon. Javasolta, hogy zuhanyozzak le, ha kedvem van, holnaptól úgysem tudok… Hát, ebben van valami! De az is lehet, hogy egyszerűen csak megbüdösödtem a nagy rohanásban. 🙂 A lényeg, hogy egy nagyot tusoltam. Mire végeztem, megjött Oli is, és nekiáll főzni, pennét „pikant” szósszal, zöldségekkel. Közben jól eldumálgattunk, javasolta nekik kerékpártúrákat, mondtam, hogy először kezdjék egy Aarlon oda-visszával, az 60km. Ki is találták, hogy jövő vasárnap ez lesz a program, átugranak bringával Oli szüleihez ebédre. Vacsora után játszottunk! A játék lényege csokoládéfelismerés volt. Az előző couchsurfertől kaptak lett csokit, illetve volt náluk francia és belga csoki. Csukott szemmel, csak ízről fel kellett ismernem, melyik melyik. Mivel előtte egyikből sem ettem soha életemben, elég nehéz dolgom volt. Olivier mesélt még Belgiumról, elmondta, hogy mit kell kipróbálnom, megkóstolnom. Először is a sört természetesen (azóta sem történt meg, pedig már órák óta Belgiumban vagyok), aztán a csokoládét, és a „French Frites”, ami csak nevében francia, valójában az egyik belga „must eat”, amúgy pedig egyszerű sültkrumli, de állítólag nagyon jól csinálják. Apropó, kaják! Átadtam nekik egy kis zacskó paprikát, azt hiszem örültek is neki. Bár az igazi az lenne, ha egyszer eljönnének Budapestre, és igazán tudnám viszonozni a segítségüket.

Reggel a 7 óra helyett sikerült 7:46-kor ébrednem Florenc-ék nappalijában. Olivier már öltönyben volt, indult munkába, nagyon komolynak tűnt így, ahogy most láttam először, nyakkendőben. Florence ma szabadságon volt, állásinterjúra készült. Főzött nekem egy teát, amíg összepakoltam, aztán mondta, hogy várjak egy percet, amíg átöltözik, hogy velem tudjon jönni… Húú, ez király, elkísérsz egy darabon? És Oli nem lesz féltékeny? – Kérdeztem nevetve, mire egy másodperc értetlenség után levágta a dolgot. Persze ő nem úgy gondolta, hogy bringával kísér el, hanem csak gyalog, a garázsig, ahol a biciklim áll. Csak azt nem értem, miért nem tudott lejönni pizsamában az alagsorba… 🙂

Végre napos idő fogadott, és ma nem csak úgy hébe-hóba bújt ki a nap pár percre a felhők mögül, hanem szinte egész nap sütött. Miután felpakoltam a bringát, visszahajtottam a nagy viadukton a már jól ismert úton, majd észak felé fordultam a folyó völgyében. Az első néhány kilométer főúton volt, ez nem volt túl jó, de aztán lehajtottam egy alsóbbrendű útra, ahol később kitáblázott bringaút is vitt. Követtem a táblákat, szép helyeken vezettek el, kertek alatt, a folyó mellett, erdőkön át vitt a kis aszfaltsávom. Bár néha több szintet vettem így fel, mintha az amúgy autóktól kihalt rendes úton hajtottam volna, de mindezt nem bántam, a táj kárpótolt ezért a kis plusz megerőltetésért.

Tudom, elsőre buta dolognak tűnik, de szándékosan nem vásároltam be reggel Luxemburgban, holott már csak néma süteményem, csokoládém és instant kaja volt nálam. Reggeli gyanánt rátoltam a teára két csokit, majd úgy gondoltam, lesz ami lesz. Ami szembejön, azt eszek. Ha olcsó szupermarket, akkor ott bevásárolok, ha olcsó büfé, akkor ott eszem. De épp azt se bántam volna, ha nem jön semmi. Ebben az esetben elfőztem volna néhány instant levest, illetve a Finom Falatokat, amit már lassan 2500km óta cipelünk. (Párizsig BanziG hozta, aztán rám hagyta…). Azóta is nálam van, mivel kb. 40km után, Ettelbruckban szembejött egy Balkan grill nevű hely. Amint megláttam, tudtam, hogy ez kell nekem. 4,95 a Kebap Frites, ennél jobb nem kell. Most nem kellett kettőt kérni, a fickó úgy megpakolta sültkrumplival a szendvics tetejét, hogy 10 percig kellett leenni róla, mire a hozzáfértem a húshoz. Eztán jött a második meglepetés, amikor megemeltem a kebapot, volt vagy egy kiló. Tele volt hússal, de nagyon durván. Nem hogy nem kellett másodikat kérnem, ezt is alig tudtam legyűrni. Nem tudom, hogy csak velem kivételeztek-e, mert látták, hogy nem a szomszédból jövök, vagy mindenkinek ennyit adnak… Mindenesetre térjetek be ide, ha arra jártok, érdemes.

Teli hassal, és azzal a jóérzéssel folytattam, hogy most egy darabig ezzel biztosan elleszek. Kellett is az anyag, mert kaptatók jöttek. Az út javarészt a hegyek között kanyargó folyót követte, de néhol levágott egy-egy ívet, ilyenkor fel kellett kapaszkodni a gerincre, amin aztán egy rövid alagúton átvágott az út, és jöhetett a jól megérdemelt lefelé száguldás… Bár jobban örültem volna, ha megtarthatom a felvett szintet.

Miközben egyedül tekeregtem ezen a gyönyörű tájon a napsütésben, azon gondolkodtam, hogy azért ez nagy istenkirálycsászárság, amit csinálok, még ha itt ezen a szakaszon éppen csak egyedül. Mindezt összehozni, ennyi szponzort, a fizetés nélküli szabit meglépni az állásinterjún (És megkapni!!! Ezúton is köszi Zsolti! Bár kétlem, hogy olvasod, nincs annyi időd. Ha mégis olvasnád, kérj tőlem egy rekesz sört!), aztán összedobni a weboldalt, bejutni a RadioCaféba, ami után jött még a Cason ezzel az állat nyomkövetővel. És most otthon mindenki látja, merre csavargok, olvassák, nézik az oldalt, sok-sok barát, és talán még többen olyanok, akiket nem is ismerek. Most már nem csak magam miatt, mások miatt is szépen végig kell nyomnunk ezt az őrült túrát! Sokan olvassák és drukkolnak, szorítanak, és persze várják a további kalandjainkat. Az én szívem megszakadna, ha valami történne, ami miatt nem tudnánk továbbmenni, arról nem is beszélve, hogy még Zita, Norbi, Baf, és Nándi csatlakozni fognak a bulihoz, folytatni kell, menni kell, figyelni kell mindenre, hogy ne történhessen baj! Aztán az jutott eszembe, hogy ez az egész nem szabad, hogy nyomást gyakoroljon rám, vagy ha igen, csakis pozitívat. Nem is olyan nagy dolog így 24 nap után odafigyelni. Egy idő után berögződnek az emberbe a fontos dolgok, felnő a feladathoz, és odafigyel mindenre. Meg különben is, Nyugat-Európában vagyunk, mi a fészkes fene történhetne velem, vagy velünk?!

Ez a Nyugat-Európa nekem egy Esch-sur-Süre nevű hellyel folytatódott, egy gyönyörű kis faluval a völgyben. Vár is volt a dombon, amit először úgy gondoltam, megkerülök, de aztán inkább felkapaszkodtam a kis szűk utcákba.

Nem bántam meg, találtam egy kis vendéglőt, már első ránézésre tudtam, hogy nem normális a gazdája. Bár nemrég ettem, mégis megálltam, és megnéztem egy étlapkártyát. Két Európa a Frites, és itt már tölcsérben adják, ahogy a belgáknál szokás, na lássuk! Belül még őrültebb volt a hely, ínyemre való zenék szóltak, és volt egy térkép is a környékről a pult alatt kifeszítve. Sikerült is egy rövidítést kieszközölni általa. Pontosabban még szebb, kalandosabb tájakra terveztem át a következő néhány kilométert, mindezt kevesebb szinttel, mint eredetileg. Hagytam magam rábeszélni egy menüre, amit aztán megbántam, itt egy darab száraz zsemlét egy folt ketchup-ot és egy darab salátát már hamburgernek hívnak. Ezt leszámítva a fickó nagyon jófej és segítőkész volt és a hely maga nagyon bejött.

A videón nem hallatszik, de úgy kezdi a csávó, hogy nem rossz-e egyedül rakni neki. Annyira nem rossz, hogy kérdés nélkül így kezdjek egy conversation-t 🙂

Continue reading →

Itt vagyok Luxemburgban!!! 🙂 Egy Kebaposban ülök, az ablak előtt látom a biciklit leláncolva, kértem egy kebapot és hozzá egy konnektort. Annyira rendes volt a srác, hogy vettem még egy vizet is 1,25-ért, eliszogatom ezt itt éjfélig, amíg be nem zár a hely, illetve amíg vissza nem térnek a privát buliból a vendéglátóim. Először netcafét akartam keresni, miután lemerült a netbook az utcán (Párizsban töltöttem utoljára) a zárt CaffeBreak előtt netezve, de aztán lemondtam róla. Pedig megkérdeztem egy fekete fickót, egy délafrikait, merre is tudnék netezni… Olyan szépen beszélte az angolt, hogy annál szebben nem is lehet… Kb. A város összes netcaféját megmutatta, de mind zárva volt, vagy éppen zárt. A végén még le is kezelt velem (kétszer!), bírom, amikor az emberek ilyen jófejek és közvetlenek. Na de már megint nem az elején kezdem! Ennek a bejegyzésnek ott kéne elkezdődnie, ahol az előző véget ért. Vagyis, hogy felébredek a raktárban, Chateau-Thierry előtt néhány kilométerrel.

Amennyire egymagam tudtam, gyorsan összepakoltam a sátrat és mindent, majd 8 után pár perccel útra keltem. A munkahelyemen még mindig nem kapcsolták ki a telefonomra érkező sms riportolást, így ahelyett, hogy csak a 9:25-ös RadioCafé-s bejelentkezésre való figyelmeztetőre kellett volna figyelnem, helyette megint kaptam 47 sms-t, amiket egyesével törölhettem. Az ember minden otthonról jött szónak úgy tud örülni egy ilyen úton, ráadásul amikor egyedül van, ezeket háromszor is elolvassa, hogy valahonnan erőt adjon. És akkor jönnek ezek a gép által írt vackok… Már nem tudom, hogy örülhetek-e az sms hangjának, vagy csak megint a bosszúság jön. Na mindegy, beszéljünk a biciklizésről! 🙂 Amiből nem történt sok, mindössze 20km, mert meg kellett állni, hívtam a nyomkövető segélyhívójával a RadioCafé stúdióját. Ács Gábor jókat kérdezett, öröm volt beszélni (ezen a napon nem is beszéltem nagyon mással), csak még mindig nem tanultam meg, hogy megvárjam a kérdés végét, elkezdek belebeszélni a kérdező mondatába, mielőtt befejezné azt. Megint nem a kerékpározásról írok… 🙂

Miután lement a beszélgetés, vizet szereztem, majd hajtottam tovább. Ekkor először szőlőföldeket is láttam Franciaországban. Igaz, csak bokáig értek a tőkék. Vagy most indul a termesztés csak errefelé, vagy ez egy ilyen fajta és csak én vagyok hozzá a hülye… Mindenesetre hamar túltettem magam a szőlőföldeket egy kiadós kaptatóval. Áthajtottam egy kisebb erdőn, majd a domb túloldalán még egy két falun, aztán leértem egy nagyobb lapályra, aminek a végében már látszott Reims. Mivel éppen elkerülőt építenek köré, itt először a GPS nem tudta jól az úthálózatot, azt mutatta, hogy a semmibe tekerek, holott aszfalt volt a kerekek alatt. Ez az aszfalt kivezetett egy főút mellé, ahol már találtam bringautat, ami bevitt a központba.

Continue reading →

Nézzétek el nekem, hogy a videó olyan lett amilyen. Egyszerűen csak annyira megörültem hogy itt vagyok, és annyira tetszik a város, hogy meg akartam osztani Veletek! Ha nem is lett jó, de életszagú, bringán ülve készült… 🙂 Én pedig nem vagyok operatőr, mint ahogy narrátor és rendező sem. 100napbringás vagyok! És mocskosul élvezem!!! 🙂 De most egy tiszta szabadnapom van Luxemburgra. Igyekszem posztolni is. Persze első körben, mint ahogy Ádám nagyon helyesen megírta az Alapelvekben, Enjoy The City: Luxemburg!

Mikor a legutolsó bejegyzést írtam, illetve tettem fel a 100napbringára Sophie-éknál Párizsban, már nagyon tűkön ültem, indulhatnékom volt. Már majdnem kész voltam, amikor egyszercsak csengettek. Ajtót nyitottam, két lány állt előttem illetődötten. Köszöntünk egymásnak, kérdezték, hogy én vagyok-e Raphael?! 🙂 Ezen jót nevettem, majd bemutatkoztam Olgának és Natasának, Ukrajnából és Oroszországból valók a lányok, de most európai kőrútjukon vannak, és Németországból jöttek Párizsba. Azzal is jó sok idő ment el, míg körbevezettem őket a lakásba, megmutatva mindent és elmondva minden szabályt. Aztán sem maradtam szó nélkül, mert láttam, hogy kicsit meg vannak illetődve még a lányok, talán nem sokszor couchsurf-öltek még. Mivel a házigazdák sehol sem voltak, kötelességemnek éreztem kicsit törődni velük, így többször is nekikezdtem egy-két könnyedebb témának, illetve kérdezgettem őket, honnan jöttek, mennyit maradnak. A végén persze kibökték, hogy az a baj, hogy nagyon fáradtak. Hát akkor tessék ledőlni, nincs abban semmi gáz, mi is azt tettük egész első nap érkezés után, attól még, hogy Párizsban van az ember, kell még pihenni. Végül mégis a menés mellett döntöttek, hiába, a Notre Dame és az Eiffel-torony erős húzóerők.

Én is nagyon mentem volna már, de nem akartam úgy elhagyni Párizst – és vele az internetet -, hogy nem írtam ki magamból mindent. Mégha tudtam is, hogy abban az állapotomban nem épp a legjobb az írókám, de éreztem, muszáj leírni, ahogy kijön, mert később már nem lesz ugyanaz. Délután két óra lett, mire befejeztem a posztot és lerendeztem mindent. Kigurultam az oly kedves udvarból a bringán, és elindultam. Egyedül. Először furcsa volt, aggódtam kicsit. Ádám nagyon mondta a reptéren, hogy aztán ésszel! Próbáltam e szerint csinálni mindent. Amikor volt valami dolog, amit halogattam volna, mindig ez jutott az eszembe, és inkább rögtön megálltam, vagy el sem indultam, hogy meg tudjam tenni az adott dolgot. Így voltam rögtön indulásnál a dzsekivel, amit magamra húztam a mez helyett, mivel újra szemerkélni kezdett az eső. Aztán így álltam meg egy benzinkútnál bárokat ereszteni a kerekeimbe, később pedig így fordultam vissza egy gyógyszertárhoz, hogy hintőport vegyek. 50 méterig tartott, mire meggyőztem magam, hogy miért ne állhatnék meg most ennél a gyógyszertárnál. Ha később állok meg, akkor is ugyanennyi időmbe kerül megvenni azt a hülye hintőport. Aminek hála Sara-nak, már tudom a francia nevét is, ami amúgy a lábamra kell, mert 20 napja egy cipőt hordok. Nem próbálom meg leírni, milyen szaga van a csukának, meg a lábfejemnek. Na de mostantól okosan! Minden nap tiszta alsónemű, hintőpor a cipőbe és a zokniba, amikor pedig csak lehet, fürdés valami patakban, szökőkútban, akárhol… Sőt, megpróbálom váltogatni a többi ruházatot is, egyik nap az egyik szerkóban tekerek, amíg a másik szárad hátul a sátorra pókozva. Meglátjuk, jobb szagom lesz-e így… 🙂

Na de haladjunk csak tovább A Rue de la Mare utcából végre! Lehajtottam a csatorna partjára, amit Raphael javasolt. Rögtön meg is lett a kerékpárút, amin elindultam kifelé a városból. Ahogy haladtam kifelé, egyre szebb helyeken vitt az út a csatorna mentén, hol az egyik, hol a másik oldalt. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy ősz hajú, fekete ruhás fickó már régóta előttem teker, nagyjából egy tempót hajtunk a sík úton. (22-23km/h) Miközben megelőztem, ráköszöntem (Bon Jour), mosolyogva visszaköszönt. Aztán vagy egy kilométert a GPS-el babráltam, néztem, hogy merre érdemes majd mennem, ha kiértem a városból. Mikor ezután hátranéztem a tükörben, még mindig mögöttem volt. Na szép, beállt a bácsi az anschulssomba! 🙂 Később két teenager ülte keresztbe a kerékpárúton, jól rájuk csengetett az öreg, aztán mellém jött, és minden bizonnyal a mai fiatalságot kezdte szidalmazni franciául, mire én egy „Sorry, I can’t understand, do You speak english?”-el félbeszakítottam. Eddigi tapasztalataim után azt gondoltam, ezzel vége is az öreggel való kommunikációnak, de legnagyobb meglepetésemre „Yes, a little…” volt a válasza.

Continue reading →