100 nap bringa

Mikor a legutolsó bejegyzést írtam, illetve tettem fel a 100napbringára Sophie-éknál Párizsban, már nagyon tűkön ültem, indulhatnékom volt. Már majdnem kész voltam, amikor egyszercsak csengettek. Ajtót nyitottam, két lány állt előttem illetődötten. Köszöntünk egymásnak, kérdezték, hogy én vagyok-e Raphael?! 🙂 Ezen jót nevettem, majd bemutatkoztam Olgának és Natasának, Ukrajnából és Oroszországból valók a lányok, de most európai kőrútjukon vannak, és Németországból jöttek Párizsba. Azzal is jó sok idő ment el, míg körbevezettem őket a lakásba, megmutatva mindent és elmondva minden szabályt. Aztán sem maradtam szó nélkül, mert láttam, hogy kicsit meg vannak illetődve még a lányok, talán nem sokszor couchsurf-öltek még. Mivel a házigazdák sehol sem voltak, kötelességemnek éreztem kicsit törődni velük, így többször is nekikezdtem egy-két könnyedebb témának, illetve kérdezgettem őket, honnan jöttek, mennyit maradnak. A végén persze kibökték, hogy az a baj, hogy nagyon fáradtak. Hát akkor tessék ledőlni, nincs abban semmi gáz, mi is azt tettük egész első nap érkezés után, attól még, hogy Párizsban van az ember, kell még pihenni. Végül mégis a menés mellett döntöttek, hiába, a Notre Dame és az Eiffel-torony erős húzóerők.

Én is nagyon mentem volna már, de nem akartam úgy elhagyni Párizst – és vele az internetet -, hogy nem írtam ki magamból mindent. Mégha tudtam is, hogy abban az állapotomban nem épp a legjobb az írókám, de éreztem, muszáj leírni, ahogy kijön, mert később már nem lesz ugyanaz. Délután két óra lett, mire befejeztem a posztot és lerendeztem mindent. Kigurultam az oly kedves udvarból a bringán, és elindultam. Egyedül. Először furcsa volt, aggódtam kicsit. Ádám nagyon mondta a reptéren, hogy aztán ésszel! Próbáltam e szerint csinálni mindent. Amikor volt valami dolog, amit halogattam volna, mindig ez jutott az eszembe, és inkább rögtön megálltam, vagy el sem indultam, hogy meg tudjam tenni az adott dolgot. Így voltam rögtön indulásnál a dzsekivel, amit magamra húztam a mez helyett, mivel újra szemerkélni kezdett az eső. Aztán így álltam meg egy benzinkútnál bárokat ereszteni a kerekeimbe, később pedig így fordultam vissza egy gyógyszertárhoz, hogy hintőport vegyek. 50 méterig tartott, mire meggyőztem magam, hogy miért ne állhatnék meg most ennél a gyógyszertárnál. Ha később állok meg, akkor is ugyanennyi időmbe kerül megvenni azt a hülye hintőport. Aminek hála Sara-nak, már tudom a francia nevét is, ami amúgy a lábamra kell, mert 20 napja egy cipőt hordok. Nem próbálom meg leírni, milyen szaga van a csukának, meg a lábfejemnek. Na de mostantól okosan! Minden nap tiszta alsónemű, hintőpor a cipőbe és a zokniba, amikor pedig csak lehet, fürdés valami patakban, szökőkútban, akárhol… Sőt, megpróbálom váltogatni a többi ruházatot is, egyik nap az egyik szerkóban tekerek, amíg a másik szárad hátul a sátorra pókozva. Meglátjuk, jobb szagom lesz-e így… 🙂

Na de haladjunk csak tovább A Rue de la Mare utcából végre! Lehajtottam a csatorna partjára, amit Raphael javasolt. Rögtön meg is lett a kerékpárút, amin elindultam kifelé a városból. Ahogy haladtam kifelé, egyre szebb helyeken vitt az út a csatorna mentén, hol az egyik, hol a másik oldalt. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy ősz hajú, fekete ruhás fickó már régóta előttem teker, nagyjából egy tempót hajtunk a sík úton. (22-23km/h) Miközben megelőztem, ráköszöntem (Bon Jour), mosolyogva visszaköszönt. Aztán vagy egy kilométert a GPS-el babráltam, néztem, hogy merre érdemes majd mennem, ha kiértem a városból. Mikor ezután hátranéztem a tükörben, még mindig mögöttem volt. Na szép, beállt a bácsi az anschulssomba! 🙂 Később két teenager ülte keresztbe a kerékpárúton, jól rájuk csengetett az öreg, aztán mellém jött, és minden bizonnyal a mai fiatalságot kezdte szidalmazni franciául, mire én egy „Sorry, I can’t understand, do You speak english?”-el félbeszakítottam. Eddigi tapasztalataim után azt gondoltam, ezzel vége is az öreggel való kommunikációnak, de legnagyobb meglepetésemre „Yes, a little…” volt a válasza.

Nagy diskurzusba kezdtünk, persze rögtön azzal kezdte, hogy megkérdezte, honnan jöttem, és hová tartok ezzel a szépre pakolt kerékpárral. Elmondta, hogy egész messze el lehet menni a csatorna mentén a kerékpárúton, és hogy ennek a csatornának a vizéből mossák Párizs utcáit. Végig van út mellette, mivel régen lovakkal vontatták a hajókat a csatornán. Egész sok minden tudott az öreg Magyarországról. Amikor megálltunk kicsit térképezni, csokival és bagettel kínált, majd mikor meglátta a túrám volumenét, rákérdezett a szponzorokra. Én persze vidáman mondtam, hogy jaja, igen, van egy csomó, ezzel ment el minden szabadidőm az indulás előtti 3 hónapban… Aztán hirtelen kapcsoltam, hisz ő egy potenciális vevője lehet a crystal-dent.eu-nak! A szórólapokat már eltettem valamelyik táska aljára, de a kormánytáska tetejében volt egy 100napbringás még, annak a hátuljára leírtam neki a webcímet. Így még jobb is, ha később megtalálja a zsebében, egyből tudja, hogy ez a csatorna menti srác szponzora, olcsó magyar fogorvoslás! Aztán még egy csomó mindent beszélgettünk Magyarországról, a történelméről, Erdélyről, de még a tegnap este látott filmjéről is mesélt nekem. Az is vicces volt, ahogy minden falu elején megpróbáltam helyesen kiejteni a település nevét. Ezeken ő mindig jól mulatott, aztán persze megtanított a helyes kiejtésre – több kevesebb sikerrel… 🙂

Jó kis gépe volt az öregnek, elől-hátul kapcsolható teleszkópos, jó széles gumikkal, hátul elég komoly nyeregcsőre szerelt csomagtartóval. Igazi komfort all-road bicikli, hatalmas trapéz BMX pedálokkal, merthogy az jön be az öregnek. Jól elvoltunk együtt, 30km után úgy tekertünk mint két régi jó barát. Azt is elmesélte, honnan tud angolul. Az IBM-nél dolgozott, és olyan szörnyűek voltak a francia dokumentációk, hogy inkább megtanult angolul, hogy tudja használni a sokkal jobb angol doksikat. Mondjuk az hallatszott is a kiejtésén, hogy csak olvasta az angolt, mert pl. a „the”-t valahogy úgy mondta, hogy „tszé”… El is dobtam az agyamat az elején néhányszor, mire megértettem, mint mond. 🙂 Persze alapvetően nagyon örültem, hogy van egy útitársam. Nagyjából arra tekert amerre én is szerettem volna, egy kis módosítást pedig megért nekem a társasága. Miután egy kisebb kitérő után visszatértünk a csatornához, már nem aszfaltozott kerékpárút vitt mellette. Szegény bringám rendesen kapott megint sarat, nyöszörgött is a nap végére szépen az olajért, holnap reggel kap majd egy kis Wet Lube-ot. Kérvényeztem, hogy térjünk vissza az aszfaltra, mert a közel másfél mázsát nehezen viseli a bringám ezen a terepen. Daniel – közben bemutatkoztunk egymásnak – is hajlandó volt a kompromisszumra, így folytattuk az országúton a csatorna mellett. Sajnos ezután nem sokkal szét kellett válnunk, ő már majdnem célba ért, én pedig nem akartam a maradék 2-3 közös kiliért 8 km kerülőt tenni. Egy kereszteződésben elbúcsúztunk. Gyorsan készítettem még egy közös fényképet, Daniel láthatóan nagyon örült a találkozásnak, addig erőltette, amíg kénytelen voltam elfogadni tőle egy fél tábla étcsokoládét is. Tök durva belegondolni, hogy hazament, és otthon talán felment az internetre, a 100napbringa.hu-ra, ahol most láthatja, hogy itt vagyok egy pajtában jó 40km-re attól a helytől, ahol elváltunk.

Ahogy egyedül maradtam, elhagytam a csatornát, jöttek a dombok, egyik a másik után. Le is izzadtam tőlük, de már nem zavartak, szép türelmesen megtekertem mindegyiket. Közben néha eleredt az eső kicsit, majd ismét elállt. Ez sem tudott igazán zavarni. Aztán az egyik lejtő alján észrevettem, hogy az első váltóm váltókarján a kijelző beragadt az egyik állásba. Remélem ez nem előjele a teljes váltókar megpusztulásának, vagy egy bowdenszakadásnak! Ha csak a fokozatot nem mutatja, az nem számít, a tányérokon úgyis egyből érzem, melyiken van a lánc.

7 óra környékén elhatároztam, hogy feladom a 100km-t és Chateau-Thierry elérését, mint a mai napra kitűzött „fantom-célt”. Kértem vizet a palackjaimba a következő faluban, majd elkezdtem táborhelyeket lesni az éjszakára. Jött egy fedett buszmegálló… Nem jó, bőven világos van még, százan meglátnak még, ahogy ott portyázom. Hopp, egy kis ablakos épület az út szélén. No ez jó lesz! Ahh, ahogy közelebb érek, látom, hogy egy szépen rendben tartott, világháborús temető portája. Hát igen, errefelé Párizstól keletre lehettek anno nagy csaták. Morbid lenne itt aludni, annyira késő meg nincs is, hogy rászoruljak. A következő dombtetőn egy nagy, félig üres csarnok figyelt egy legelő mellett. Először félve közelítettem meg, mert látszott rajta, hogy nem elhagyatott. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Gondoltam, megkeresek itt valami embert, s megkérdem, nem alhatok-e ott elől az út mellett abban a nagy csarnokban, ami ott teng tök üresen? Végülis veszteni valóm nincs, legrosszabb esetben hülyének néznek és elhajtanak. Hátramentem a házhoz, ahol látszott, hogy van valami élet. A gazda épp a lovakkal foglalatoskodott egy karámnál. Köszöntem franciául, majd kérdeztem az angolt s németet, de semmi. No, akkor gyerünk ektiviti: én aludni itt a csarnokban, ma este, holnap reggel irány tovább Luxemburg! A csávó mosolygott és bólogatott, én ezt igennek vettem, és tábort vertem itt a csarnokban.

Kiteregettem a szerszámos zacskómat, mert a nedves szerelőkesztyűtől már igencsak berohadt. A sátortól is tartottam, hogy nedves még, úgyhogy amíg NRÉ-t írtam, és útvonalat terveztem holnapra, csak feldobtam egy halom deszkára száradni. Később felállítottam a hálófülkét, és beköltöztem. Nem álltam neki spagettit készíteni, pedig nálam van minden alapanyag hozzá. Inkább megettem két szendvicset a négyből, amiket délelőtt készítettem, aztán főztem még egy tésztalevest, ami pocsékra sikerült. Hogy mégis legyen valami finomság az estében, főztem egy teát is, hagy fogyjon végre a kis pohár cukorból, ha már vagyok olyan hülye és 2000km óta cipelem. Amikor megpróbáltam bekapcsolni Benőt, a hűséges kis netbook-ot amit a Speedshop-tól kaptam, először nagyon megijedtem. Se kép, se hang, se semmi, meg se nyikkant. Nem mertem arra gondolni, hogy tönkrement, abba beleőrültem volna. Gyorsan szaladtam a másik aksiért, hátha azzal életre kel. És így történt. Úgy látszik csak türelmetlen voltam, és nem kapcsolt ki a hülye windows amikor lezártam a gépet még Párizsban. Jó, hogy nincs benne vinyó, most bele is döglött volna a rázkódásba azokon az utakon. És mázli, hogy a kis aksi merült le csutkára, így még mindig kétharmadán állok Bendegúz összmenetidejével töltés nélkül.

Kicsit aztán bántam, hogy máris megálltam, amikor láttam, hogy még 9-kor is bőven világos van. Kompenzálandó ezt, elhatároztam, hogy 6-kor felkelek a nappal együtt. Hátha már Reimsben leszek a holnap reggeli, 9:30-as RadioCafé-ba való bejelentkezésnél. Bár ahogy elnézem az órát (23:19), ebből a 6 órás kelésből inkább 7 lesz… 🙂