100 nap bringa

Párizsban, a Jardin du Luxemburg parkban ülök, tető alatt, odakint szakad az eső. Elázni nincs kedvem és sokan vagyunk itt, akik úgy gondoljuk, mindjárt eláll, érdemes várni. Szóval nekiállok bringanaplót írni. Legutóbb a marhalegelőn hagytam abba.

Reggel felkeltünk, és komolyabb reggeli nélkül összepakoltunk, aztán on the road again. Rögtön meg is vadultunk, hátszél volt, vagy lejtő, már nem is tudom, de sokszor 30-40-el csapattuk. Még egy traktort is kielőztünk. Bar de Duc-ban egy hosszúra nyúlt bevásárlás után egy lakótelep szélén reggeliztünk meg egy padon, bagettet ettünk felvágottal és sajttal, dugig tömtük magunkat. Ezután még nagyobb vadulás kezdődött. Egy egész hosszú, sík szakaszon, 28-30km/h-val csapattuk végig egymás anscluss-ában. Nem volt hátszél, nem mozgott a fák lombja, sem a fűszálak az út szélén. Lehet, hogy csak az út felett fúj a szél? Vagy így felszittyásodtunk a végére? Virty-ben megálltunk kicsit a főtéren, szusszantunk egyet, majd továbbindultunk. A délelőtti bagett még nem csúszott le, egy kebab-ot nem vállaltunk be, viszont szupermarketet sem találtunk a városból kifelé menet. Innentől egy részen az N4-es úton hajtottunk, ami nem volt egy leányálom. Az hagyján, hogy ezen az úton nagyobb volt a forgalom, mint megszoktuk, még kamionok is voltak. De ez még önmagában nem lett volna gáz, csakhogy a hullámvasút is újrakezdődött. Sőt, hogy nagyobb legyen az öröm, az eső is rákezdett kicsit. Szűk 20km-t kellett így megtennünk, mire végre leértünk egy alacsonyabb rendű útra, ami igaz, hogy kerülőút volt, de legalább nem voltak rajta kamionok. Sőt, egy teremtett lélek sem volt rajta, csak mi. Gáborék úgy döntöttek, hogy levetik a Batman-esőkabátokat, mert sajnos vitorlaként is működnek, ami nem túl szerencsés a szembeszélben. Ja, mert hogy közben szembeszelet is kaptunk… Mindez a délelőtti őrült vágta után nem jött valami jól lélektanilag.

Közben elkezdtem nézni az órát illetve a térképet, és ezzel együtt aggódni, mert közeledett a 6 óra és szombat lévén, nem nagyon láttam reális esélyét annak, hogy valahol kapunk még bagettet a reggel vásárolt virslikhez. Semmi nagyobb várost nem jelölt a térkép előttünk. Pontosabban nem is volt igazi térképünk erről a szakaszról, csak ami a GPS-en volt. Reggel csak olyan térképet kaptam, ami nem volt átfedésben a már meglévővel. Mi most pont ezen a 40km-es sávon bringáztunk. Isten szereti a hülyéket – mondá Ádám, miután nagy mázlinkra az egyik faluban – amit a térkép alapján városnak hittem – találtunk egy pékséget. Először félig le volt húzva a rolójuk, de miután 5 percet tanakodtunk az ajtó előtt, egyszer csak kinyitottak, nem kis örömünkre. Vettünk 4 óriásbagettet, 2 üveg bort, majd még a palackjainkba is kértünk vizet, aztán továbbálltunk. Ádi elkezdett morcoskodni, hogy ő éhes és nem hajlandó fél óránál többet hajtani tovább. Kérte, hogy álljuk meg valahol a közelben és verjünk tábort, még mielőtt jobban nekikezd az eső. Ekkor kicsit haragudtam rá, csokival kínáltam, amitől persze méginkább pipa lett. A GPS szerint már 160km-re se volt ekkor Párizs. Nem akar holnap odaérni a srác, vagy mi van? Nem értettem, miért jó az, ha most megállunk, amikor van még 2-3 óra a napból. Aztán magától megoldódtak a dolgok. Rákezdett az eső, de még mielőtt úgy istenigazából nekikezdett volna szakadni, találtunk egy alacsony, csarnok szerű fedett helyet az út szélén. Nagyon örültünk neki mindannyian, főleg, hogy miután bevettünk magunkat a tető alá, nagyon durván rákezdett a vihar. Meg is állapodtunk, hogy ma innen már egy tapodtat sem megyünk tovább, teljesen felesleges lenne, és ésszerűtlen. Innen már csak 150km Párizs, ha másnap nem odázzuk el az indulást, bőven meglesz.

Már nem is értettem, miért nem tetszett annyira az előbb Ádi dühe, végülis igaza volt, teljesen jó itt most megállni, holnap este már nem kell tábort állítani, így a 150km fogható egy nap alatt.

Először tyúkólnak, majd galamblaknak gondoltuk a menedékünket, de őszintén megvallva, a mai napig nem tudom, mi lehetett az. Kibontottuk a borokat, audiónaplót mondtuk, majd megterveztem a holnapi útvonalat. Nem volt egyszerű, mert a francia főváros környékén ugyan rengeteg az út, de ezek nem az alsóbbrendűségükről híresek. Márpedig nekünk a kis utak a nyerők.

Miután túltettem magam az útvonaltervezés nehézségein, nekiálltunk megfőzni a kis instant leveseket, ne maradjanak már meg, ha már idáig végigcipeltük őket. Aztán jött a főétel, a tegnapi virsli, csak épp kétszer akkora dózisban. A reggel vásárolt 60 darabból végül csak 40-et sütöttünk meg, ismét nagyon jó volt, irdaltan. Valamikor 10 óra magasságában feldobtuk a sátrak hálófülkéit a tető alatt, és nyugovóra tértünk.

Az utolsó sátorban ért reggelünkön sem sikerült akkor felkelni, amikor eredetileg terveztem, de azért egy fél 7 végül csak összejött. Gyorsan nekiálltam kisütni a maradék 20 darab virslit a csapatnak, akiket aztán úgy kellett kikiáltozni a sátorból, hogy ki ne hűljön a porciójuk. Már jóval 8 előtt rajta voltunk az úton, amit ekkor még sűrű köd borított. Ahogy kezdett szépen felszakadozni, úgy sütött ki a nap, és úgy kezdtünk megdögleni a hőségtől. Neki is vetkőztünk.

Itt kaptam egy kicsit abból a feelingből, amit tegnap érezhetett Ádám: a többiek megvadulva, de neked valami bajod van. Konkrétan most én akartam nem éhen, de szomjan halni, a csapattársak pedig megállás nélkül megrakni Párizst. Persze aztán egy kiadósabb kaptató tetején megálltunk egy udvarban vizet tölteni, ahol rögvest kioltottam a szomjam és megkönnyebbültem.

Sorra tűntek el mögöttünk a falvak és a kilométerek, jól haladtunk, noha még szinte csak reggel volt. Esternay előtt beálltunk egy permetezőgép Anschlussába, ami aztán egészen a városkáig felfogta nekünk a pofaszelet, aztán viszont inkább csak feltartott minket. Találtunk egy boltot ahol jó alaposan bevásároltunk még utoljára édességekből, felvágottakból és puhasajtból, amikhez a szemközti kis pékségben szereztünk bagettet. Mivel éhesek még nem voltunk, a feltankolás után tovább is hajtottunk. Ismét az N4-es útra kellett ráhajtanunk, igaz most csak alig néhány kilométert. Az sem volt vészes, mert se hullámvasutat, se kamionokat nem kaptunk. Ekkor esett le, hogy vasárnap van, ami itt is kamionstoppal jár. A főút után ismét apró, hatod rendű utakon hajtottunk, igazán szép tájakon. Domb az most is volt, de csak mérsékelten. A napsütés és a jókedv volt az uralkodó, jól haladtunk, és már 80km sem volt hátra. Egy falu szélén leültünk a fűbe és megebédeltünk. Nem kicsit megvidámodtunk, ismét jó tempóban folytattuk, egyre nagyobb városok jöttek, mígnem beértünk a nagy masszába, amiből már nem volt kiút, csak befelé, Párizsba. Persze ezzel közel sem volt még vége, jó 30, de inkább 40km még hátra volt, mire beértünk a központba. Ez nem volt valami leányálom, az irányt sem volt könnyű tartani, el is vétettem egyszer, aztán Bazsira rájött a hasmenés, akkor gyorsan benzinkutat kellett keresni. Miközben a dolgát végezte, előkaptam a netbookot, felcsatlakoztam egy kóbor hálózatra, elolvastuk a hozzászólásokat a 100napbringán, és megnéztük az útvonalat, amit a tracker rajzolt. Ettől persze még jobban megvadultunk! Itt vagyunk Párizsban, megcsináltuk! Már csak be kell veretni a központba!

Először úgy gondoltuk, jobb, ha ezen a napon csak a szállásadóinkhoz megyünk, és a látnivalókhoz csak a következő napokon. Később aztán, amikor megláttuk a tornyot, megegyeztünk abban, hogy mégiscsak jobb lesz most odamenni, és a szépen megpakolt biciklikkel készíteni egy célfotót, amin fülig és a szánk. Mert ha most nem megyünk be, táskákkal biztos, hogy később se. Az meg hogy nézne ki, négyen csupasz biciklikkel az Eiffel-torony előtt?!? 3 méter széles busz-kerékpár sávokon hajtottunk végig, néha jött egy-egy óriási körforgalom, ahol kb. 10 sávban közlekedtek az autók, robogók és mi bringások. Már persze ha lettek volna sávok felfestve – még úgy is vad lett volna – de nem voltak… Először halálfélelmem volt az első ilyen helyen, de aztán egészen belejöttünk, nem is olyan gáz, mint elsőre látszik. Bár autóval nem szívesen próbálnám ki. Aztán balszerencsés módon legurultunk a Szajnához a Notre Dame mellett. A hely maga szép volt, de a macskakőnek és a lépcsőknek nem nagyon örültünk. Hát még én annak mennyire nem, mikor észrevettem, hogy elszökött néhány bár az első kerekemből. Furcsa volt, mert nem lett teljesen lapos, csak érezhetően laposabb az üzemi nyomásánál. Felpumpáltam amennyire csak bírtam a kispumpával, ezt azóta mégegyszer meg kellett ismételni, de valójában tartja magát a kerék… 🙂

Miután miután egy jó kis bringacipeléssel visszatértünk a rendes útra, újra célbavettük a tornyot. Gyorsan odaértünk a bringautakon a közben újra rákezdett szemerkélő esőben. A torony környékén persze tömeg, ahogy az kell… Odébbmentünk pár száz méterrel a parkban, hogy beleférjen a képbe az Eiffel-torony. Gábort egyből leállította egy turista, hogy szeretne vele egy képet a toronnyal! Nagyon bírják ezt a srácot errefelé. Másodjára sikerült találnunk egy embert, aki tűrhetően le tudott minket fotózni a toronnyal és a bringákkal. Mivel az eső kezdett aggasztani minket, nem nagyon időztünk, amint megvoltak a képek, elindultunk a szállásunk felé. Irtózatosan megvadultunk, 30-al raktuk neki az üres busz-bringás sávban, akik kívülről láttak minket, biztos őrültnek néztek. 4 jól megpakolt bringás, megy mint a barom, közben ordibálnak néha egymásnak: Fééék, féééék, jobb, bal… Hatalmas volt! A Szajna túl partján újra át kellett kelnünk az óriás körforgalmon, majd néhány sarkot egy nagyobb sugárúton haladtunk, aztán vettünk egy nagyobb balost, és már a célegyenesben voltunk. Igen ám, de a befutó egy kiadós kaptató volt, jó 8-9%-os emelkedő várt még ránk a cél előtt, nem is rövid. Azóta megtudtam Raphaeltől, az egyik szállásadónktól, hogy innen nem messze van Párizs legmagasabb pontja.

A megérkezés estéje mivel mással, ünnepeléssel telt. Vettünk bort szemben egy kisboltban, és nagyokat dumáltunk Sophie-val és Raphaellel, nameg másik három török lánnyal. Ők a római erasmusuk alatt utazgatnak most egy kicsit, és itt ugyanúgy kanapészöfölnek, mint mi.

Most biztos mindenki meg fog vetni minket, hogy itt voltunk Párizsban, és egy egész napot pihentünk, de a következő nap, a hétfő, egy az egyben így telt el. Reggel jó későn keltünk fel, mindenki nyomott volt, és odakint esett az eső. Gáborral lementünk kaját venni, amit aztán megsütöttünk és felfaltunk, majd dél körül ledőltünk kicsit aludni. Akárhogy is, azért kivett belőlünk sokat az út, nem esett nehezemre vízszintesbe tenni magam, és azonnal elaludni.

Később kitaláltuk, hogy vacsorára készítünk gulyáslevest a vendéglátóinknak. Néztünk receptet az interneten, majd beszereztük a hozzávalókat. Ádám csapott fel főszakácsnak, nagyon élvezte a dolgot. Gábor és Bazsi voltak a segédjei, én pedig a beszerző. A paprikából, amit ajándékként hoztunk, most kicsit felhasználtunk, mégiscsak úgy az igazi a gulyás, ha jóféle hazai is van benne. Ha már fehérrépát az istennek sem sikerült sehol kapni.

Estére kész lett a gulyásleves és közben a török csajok is újra beállítottak. Ők is összedobtak valami joghurtos zöldséges tésztát röpke fél óra alatt. Leves lévén a mi főztünk lett az első fogás, bagettel faltuk, láthatóan mindenkinek ízlett . Gulyás a la France. Engem kicsit kivert a víz tőle, szabályosan leizzadtam a második tányértól, ugyanis bele került egy erőspaprika is a történetbe, én meg – ezek szerint – nem bírom a csípőset. Az este beszélgetéssel telt, Raphaelt nagyon érdekelte a magyar történelem és a politika… Minket annyira nem, de azért szívesen meséltünk neki.

Második párizsi napunkon már illett körbenéznünk a városban is. Előző nap a török lányok javasoltak a Sacré Coeurt, ami egy nagy templom egy domb tetején, szép kilátással a városra. Míg elhajtottunk odáig, szépen lefáradtunk. Nem voltunk ehhez a tömeghez és forgalomhoz szokva, valahogy még nem ízlett ez az egész nagy nyüzsgés, ami egy ekkora várossal jár. A Sacré Coeur-nél hasonló volt a helyzet, csak épp turistákból volt a tömeg. Azért körbenéztünk, nem rossz a hely, csak jobb lenne üresen… 🙂 Persze ez lehetetlen.

Legurultunk a Louvre-hoz, ami már egyből jobban tetszett mindenkinek. No nem a múzeum, mert oda be se mentünk, csak a mellette lévő parkban és az udvarban az üvegpiramis mellett időztünk el kicsit. Aztán átverekedtük magunkat a Concorde téren, majd végigverettünk a Champs Elysees-én. Jó széles, macskaköves út, sok-sok autóval, a végén a diadalív. Ezután lementünk a Szajna partjára, ahol végre találtunk rendes kerékpárutat, azon folytattuk a Notre Dame felé. No ez a katedrális tetszett, a nagy tömeg ellenére bejött, megnéztük kívül belül.

Közben Ádámot egy újabb gulyásleves gondolata kezdte kergetni, aminek mi sem voltunk ellene. Visszatekertünk a szállásra, és beszereztük a hozzávalókat. Gondolva a holnapra, már visszafelé jövet beszereztünk 6 db vastag ragasztószalagot, és miközben Ádi főzött, lementünk hárman kartonpapír vadászatra. Bementünk egy könyvesboltba, majd egy szupermarketbe, de nem sok sikerrel jártunk. Végül egy zöldségesnél elég sok dobozra szert tettünk, ezeket még kiegészítettük a ház tárolójában találtakkal, és egész szép mennyiséggel tértünk vissza.

Közben megérkeztek a házigazdáink is, majd kicsivel később 3 amerikai lány, Kathie és két barátnője. Egyből elindult a nagy diskurzus, le kellett mennem velük borért a közértbe, amit nem hagyták, hogy kifizessünk, mondván hogy mi álljuk a vacsorát, ők a bort. Ismét nagy lakomát csaptunk a nappaliban, desszertnek még Raphael hozott mindenféle joghurtot is. Hiába a fél adag erős paprika, ettől is leizzadtam. De ízre talán még jobban sikerült ez a gulyás, mint az előző.

A 3 amerikai csaj teljesen odavolt a túránktól, a szponzoroktól, a nyomkövetés nagyon tetszett nekik, az agydinamós usb töltőtől pedig egyenesen odáig voltak.

Valahogy 5 óra környékén ébresztett BanziG, hogy kelni kell, indulni kell, irány a reptér! Ádi már este írt Sophie vendégkönyvébe néhány kedves sort, most csak annyi volt a dolgunk, hogy felpakoljunk a bringákra, és induljunk. Az útvonalat már kinéztem Orly-ra rég, hát most elindultunk a párizsi hajnalban, 3 útitársam hazamegy. Én vittem a kartonpapírok nagy részét. Viccesen néztem ki, ahogy a hátam mögött megvolt pakolva a gép majd másfél méter szélesen a papírokkal. Figyelni kellett, hogy le ne vigyek egy tükröt vagy fent ne akadjak valamiben. Jól haladtunk a szinte még üres városban. Közben meg-meg álltunk, amikor nagyobb kartondobozokat láttunk a tárolók mellett: „Ez jó lesz, ezért érdemes megállni!”, „Nézd azt a hatalmasat, abba belefér egy egész bicikli!”. Mire a reptérre értünk, nem csak én voltam megpakolva a dobozokkal. 7 után valamivel kezdődött a csomagolás és fél 9-re már készen is voltunk, jól dolgoztunk és gyorsan. Nem spóroltunk a ragasztószalaggal sem, a 6-ból 5 elfogyott. Maradt még időnk bőven így írtunk egy képeslapot Doroéknak. Ők fogadtak be minket Németországban, amikor csak vizet kérni kopogtunk be hozzájuk. Ádám vetett pár kedves sort a papírra majd aláírtuk és megcímeztük.

Nem mondom, hogy nem szorult össze a torkom, amikor elbúcsúztam a többiektől. Persze kifelé nem mutattam, és magamban is próbáltam elnyomni az érzést. Nem érdekelt, hogy egy repülőtér várócsarnokban vagyunk, még egy dudálást és egy hangos „Ragdmeg!”-et odakiáltottam nekik, mielőtt kimentem az ajtón, és ráhajtottam az útra, visszafelé a városba. Ahol pár órája még együtt hajtottunk vidáman, és azon röhögtünk, hogy micsoda őrület, hogy mi négyen itt vagyunk, Párizsban hajnalban, papírdobozokkal kifelé a repülőtérre… és micsoda hihetetlen út van mögöttünk. Most meg én, egyedül… No nem tartott sokáig a nagy magány-feeling, egyrészt tudtam, hogy nem szabad, hogy ilyesmi eluralkodjon rajtam, ha élvezni akarom az utat, másrészt jöttek az autók, figyelnem kellett a forgalomra. Akkora dugón hajtottam át, hogy az őrület, én még ennyire beállni várost nem láttam. Persze bringával átügyeskedtem magam mindenen és egy óra alatt megjártam visszafelé is, de autóval ez lett volna 3-4 óra is, ha nem több…

Közben átgondoltam, mit kell tennem a holnapi induláshoz, ahogy visszaérkeztem az üres lakásba, letusoltam, majd jól bevásároltam. Ajándékot Sophie-éknak, meleg ebédet magamnak, és hideg-meleg kajákat a továbbiakra. Úgy fel vagyok tankolva most, hogy az elég szinte 3 napra is. Miután megebédeltem, írtam pár e-mailt és feltöltöttem néhány újabb nap képeit, majd indultam be a városba.

Ugyanis 3 órára meg volt beszélve egy találka Sara-val. Ő egy amerikai lány, aki itt tanul Erasmussal Párizsban, és úgy egy jó hónapja nálunk laktak Budapesten egy éjszakát, az európai körutazásuk alatt. Miközben befelé hajtottam a városba, végre kisütött a nap, talán először, mióta megérkeztünk. Élveztem is nagyon, fényképeztem is újra sokat. Találkoztam lovasrendőrökkel, és ismét elhajtottam a Notre Dame mellett a Szajna mentén. Most valahogy sokkal jobban tetszett minden, így a napsütésben, 2 nap ittlét után sokkal inkább magaménak éreztem a várost, pláne hogy végre sütött a nap. Már a nagy forgalom se zavart annyira, kezdtem megszokni.

Nagyon jót beszélgettünk Sara-val a Luxemburg parkban, azt mondta, az útjuk során legjobban Budapest tetszett nekik! Ennek igazán örültem, főleg, hogy én is részese lehettem az ő Budapestjüknek. Ettünk egy Crepes nevű édességet, ami hasonló mint a mi palacsintánk, csak nagyobb. Sara segített lefordítani pár dolgot, és feladtuk a képeslapot is Doro-éknak. Mivel én is elég fáradt voltam és neki is tanulnia kellett még a vizsgáira, 2-3 óra beszélgetés után szétváltunk. Én először vissza akartam jönni a szállásra, de aztán úgy gondoltam, jobb a Luxemburg parkban leülni naplót irogatni. Épp hogy csak elkezdtem, rákezdett az eső, így be kellett húzódnom egy tető alá, néhány tucat párizsival egyetemben. Érdekes élet ment odabent a nagy zivatarban.

Miután leszakadt az ég, újra kisütött a nap, így már sokkal jobban tetszett a fényárban, de az emberektől üresen tengő Luxemburg park. Ahogy kihajtottam az utcákra, még lehetett érezni az aszfalt melegét. A szűk egy órás zivatar még nem tudta lehűteni a naptól átforrósodott utakat. Csak úgy sütötte a lábamat a meleg, jó érzés volt a padlófűtötte városon végighajtani.

Épp ahogy visszaértem, akkor állított be Sophie is, majd pár perccel később két újabb vendég, két amerikai lány. Sophie-val úgy kezdtek el beszélgetni, mintha régi barátok lettek volna. Közben én szendvicseket sütöttem a konyhában, megkínáltam őket is, ismét előkerült egy üveg bor, közben Raphael is előkerült a szobájából és pár perc alatt rittyentett egy paradicsomos tésztát, szóval ismét beindult a nagy diskurzus. Először elég passzív voltam, jó kis nyelvleckének fogtam fel az egészet, hallgattam a beszélgetést, velük nevettem, de csak néha-néha szóltam bele. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy már órák óta beszélgetünk az egyik lánnyal, szinte észre se vettem, hogy angolul… Egész komoly dolgok szóba kerültek, tök jó volt egy egész más látókörű emberrel megosztani az én világnézetemet, illetve megismerni az ő világát, gondolkodását. Nem is bántam meg, hogy elszaladt az idő naplóírás nélkül, ez a conversation bőven megért ennyit. A túrától – mint úgy látszik minden amerikai – ők is teljesen oda voltak, megint el kellett küldenem e-mailben mindenkinek. Egyre több szem követi már nyomon, merre járok, s mit csinálok! 🙂 Megint majd éjfél volt már, mire hullafáradtan ágyba kerültem. A naplót persze nem sikerült befejezni.

Hanem másnap, azaz ma reggel. Az idő esős odakint, én meg nem akartam úgy elindulni Párizsból, hogy nem írtam le, mi történt itt velünk. Még ha elég szedett-vedett is lett, de legalább leírtam. Dúd, Gábor és Bazsi! Biztosan kihagytam ezeregy apró kis momentumot, nevetést és élményt. Egészítsétek ki bátran a kommentekben. Nekem most csak erre volt erőm és időm.

Össze vagyok már pakolva, és Raphael mutatott egy csatornát kifelé a városból, pont arra megy, amerre ki akarok hajtani, és van a partján bicikliút. Szóval minden készen áll már az indulásra, felküldöm ezt a posztot, és irány Reims, majd Luxemburg! Ahol már várnak a vendéglátóim szombat este 6-ra. Onnan jelentkezem, addig is: Au Revoire! 🙂