Párizsban, a Jardin du Luxemburg parkban ülök, tető alatt, odakint szakad az eső. Elázni nincs kedvem és sokan vagyunk itt, akik úgy gondoljuk, mindjárt eláll, érdemes várni. Szóval nekiállok bringanaplót írni. Legutóbb a marhalegelőn hagytam abba.
Reggel felkeltünk, és komolyabb reggeli nélkül összepakoltunk, aztán on the road again. Rögtön meg is vadultunk, hátszél volt, vagy lejtő, már nem is tudom, de sokszor 30-40-el csapattuk. Még egy traktort is kielőztünk. Bar de Duc-ban egy hosszúra nyúlt bevásárlás után egy lakótelep szélén reggeliztünk meg egy padon, bagettet ettünk felvágottal és sajttal, dugig tömtük magunkat. Ezután még nagyobb vadulás kezdődött. Egy egész hosszú, sík szakaszon, 28-30km/h-val csapattuk végig egymás anscluss-ában. Nem volt hátszél, nem mozgott a fák lombja, sem a fűszálak az út szélén. Lehet, hogy csak az út felett fúj a szél? Vagy így felszittyásodtunk a végére? Virty-ben megálltunk kicsit a főtéren, szusszantunk egyet, majd továbbindultunk. A délelőtti bagett még nem csúszott le, egy kebab-ot nem vállaltunk be, viszont szupermarketet sem találtunk a városból kifelé menet. Innentől egy részen az N4-es úton hajtottunk, ami nem volt egy leányálom. 
Az hagyján, hogy ezen az úton nagyobb volt a forgalom, mint megszoktuk, még kamionok is voltak. De ez még önmagában nem lett volna gáz, csakhogy a hullámvasút is újrakezdődött. Sőt, hogy nagyobb legyen az öröm, az eső is rákezdett kicsit. Szűk 20km-t kellett így megtennünk, mire végre leértünk egy alacsonyabb rendű útra, ami igaz, hogy kerülőút volt, de legalább nem voltak rajta kamionok. Sőt, egy teremtett lélek sem volt rajta, csak mi. Gáborék úgy döntöttek, hogy levetik a Batman-esőkabátokat, mert sajnos vitorlaként is működnek, ami nem túl szerencsés a szembeszélben. Ja, mert hogy közben szembeszelet is kaptunk… Mindez a délelőtti őrült vágta után nem jött valami jól lélektanilag.
Közben elkezdtem nézni az órát illetve a térképet,
és ezzel együtt aggódni, mert közeledett a 6 óra és szombat lévén, nem nagyon láttam reális esélyét annak, hogy valahol kapunk még bagettet a reggel vásárolt virslikhez. Semmi nagyobb várost nem jelölt a térkép előttünk. Pontosabban nem is volt igazi térképünk erről a szakaszról, csak ami a GPS-en volt. Reggel csak olyan térképet kaptam, ami nem volt átfedésben a már meglévővel. Mi most pont ezen a 40km-es sávon bringáztunk. Isten szereti a hülyéket – mondá Ádám, miután nagy mázlinkra az egyik faluban – amit a térkép alapján városnak hittem – találtunk egy pékséget. Először félig le volt húzva a rolójuk, de miután 5 percet tanakodtunk az ajtó előtt, egyszer csak kinyitottak, nem kis örömünkre. 
Vettünk 4 óriásbagettet, 2 üveg bort, majd még a palackjainkba is kértünk vizet, aztán továbbálltunk. Ádi elkezdett morcoskodni, hogy ő éhes és nem hajlandó fél óránál többet hajtani tovább. Kérte, hogy álljuk meg valahol a közelben és verjünk tábort, még mielőtt jobban nekikezd az eső. Ekkor kicsit haragudtam rá, csokival kínáltam, amitől persze méginkább pipa lett. A GPS szerint már 160km-re se volt ekkor Párizs. Nem akar holnap odaérni a srác, vagy mi van? Nem értettem, miért jó az, ha most megállunk, amikor van még 2-3 óra a napból. Aztán magától megoldódtak a dolgok. Rákezdett az eső, de még mielőtt úgy istenigazából nekikezdett volna szakadni, találtunk egy alacsony, csarnok szerű fedett helyet az út szélén. Nagyon örültünk neki mindannyian, főleg, hogy miután bevettünk magunkat a tető alá, nagyon durván rákezdett a vihar. Meg is állapodtunk, hogy ma innen már egy tapodtat sem megyünk tovább, teljesen felesleges lenne, és ésszerűtlen. Innen már csak 150km Párizs, ha másnap nem odázzuk el az indulást, bőven meglesz.
Már nem is értettem, miért nem tetszett annyira az előbb Ádi dühe, végülis igaza volt, teljesen jó itt most megállni, holnap este már nem kell tábort állítani, így a 150km fogható egy nap alatt.
Először tyúkólnak, majd galamblaknak gondoltuk a menedékünket, de őszintén megvallva, a mai napig nem tudom, mi lehetett az. Kibontottuk a borokat, audiónaplót mondtuk, majd megterveztem a holnapi útvonalat. Nem volt egyszerű, mert a francia főváros környékén ugyan rengeteg az út, de ezek nem az alsóbbrendűségükről híresek. Márpedig nekünk a kis utak a nyerők.
Miután túltettem magam az útvonaltervezés nehézségein, nekiálltunk megfőzni a kis instant leveseket, ne maradjanak már meg, ha már idáig végigcipeltük őket. Aztán jött a főétel, a tegnapi virsli, csak épp kétszer akkora dózisban. A reggel vásárolt 60 darabból végül csak 40-et sütöttünk meg, ismét nagyon jó volt, irdaltan. 
Valamikor 10 óra magasságában feldobtuk a sátrak hálófülkéit a tető alatt, és nyugovóra tértünk.
Az utolsó sátorban ért reggelünkön sem sikerült akkor felkelni, amikor eredetileg terveztem, de azért egy fél 7 végül csak összejött. Gyorsan nekiálltam kisütni a maradék 20 darab virslit a csapatnak, akiket aztán úgy kellett kikiáltozni a sátorból, hogy ki ne hűljön a porciójuk. Már jóval 8 előtt rajta voltunk az úton, amit ekkor még sűrű köd borított. Ahogy kezdett szépen felszakadozni, úgy sütött ki a nap, és úgy kezdtünk megdögleni a hőségtől. Neki is vetkőztünk.
Itt kaptam egy kicsit abból a feelingből, amit tegnap érezhetett Ádám: a többiek megvadulva, de neked valami bajod van. Konkrétan most én akartam nem éhen, de szomjan halni, a csapattársak pedig megállás nélkül megrakni Párizst. Persze aztán egy kiadósabb kaptató tetején megálltunk egy udvarban vizet tölteni, ahol rögvest kioltottam a szomjam és megkönnyebbültem. Continue reading
