100 nap bringa

A tájfutásról már írtak a wikipedia-ban és írt a bátyám is az outdoor blogunkon, szóval én most csak nagyon röviden leírnám, miről szól, s mit jelent nekem, aztán ugorjunk bele abba, hogy itt milyen volt a móka, a sarkkörön túl. Tájékozódási futás, azaz tájfutás. Számomra rengeteget jelent, általa lett sok-sok jó barátom, meg tanultam küzdeni, miatta lett egy egész jó kondim, és jutottam el olyan gyönyörű tájakra, ahol sokszor amúgy ember nem járna, ha nem léteznének a tájfutók. 🙂 A dolog úgy kezdődik, hogy kapsz egy térképet a rajtban, bejelölnek rajta 15-30 pontot összekötve, ezeket sorban kell érintened. A térkép méretarány 1:10000 vagy 15000, vagyis elég részletes térképet kapsz a terepről, kis ösvények, kövek, sziklák, padok, jellegzetesebb fák már külön be vannak jelölve rajta. Ez alapján kell tájékozódnod, felismerni a térképen jelölt terepet a valóságban és kitalálnod az ideális útvonalat a pontok között, illetve meg kell találnod a pontokat. A történet általában, mint most Bodöben is, egyéni és időre játsszák, tehát aki nyerni akar, annak rohannia kell. Ha egy pontot kihagysz, vagy rossz pontot fogsz, diszkóznak, vagyis diszkvalifikálnak. Mivel éreztük, hogy igen fáradtak vagyunk és ezen az egy nap pihenő sem segített a verseny előtt, nekünk most a célunk csak a részvétel volt, illetve a teljesítés. No meg legfőképpen enjoy the ride, vagyis most enjoy the o-run!

Még pénteken letudtuk a jelentkezést, klubunk, a “Crazy Hungarian Cyclist” mindössze két tagot számlált, Nándit és engem. Szombaton jó későn keltünk, mert csak 12:30-kor indult a szállítás, a busz a terepre. Addig viszont kaptunk reggelit, tejet, narancslevet és szendvicseket. Utóbbiból aztán maradt még rengeteg, amit szétosztottak a rendezők, így az uzsonnánk is meglett. Elmentünk bringákkal a közeli boltba vásárolni. A helyi újságban furcsa cikket találtunk: két bringás, két őrült magyar 6000km-t tekertek idáig, hogy részt vegyenek a Midnattsolgaloppen-en, az Éjféli Nap Tájfutóversenyen. Vannak még hibbantak… Ráadásul utána továbbmennek Nordkappra. Őrület, mik vannak!
A busz vagy egy órát ment ki a versenyhez Bodö-ből NY felé, egy Valnesfjord nevű helyre. Egy szabadidő és rekreációs központ mellett volt a cél az erdő közepén, gyönyörű helyen. Körben gyönyörű hegyek, és hopp, ott a magyar zászló a sok más nemzeté mellett. Ekkor esett le, hogy csak mi ketten vagyunk Nándival magyarok. Illetve ez nem pont igaz, mert Fey Zsuzsi is itt van, de ő a norvég klubjának a színeiben indul. De a magyar zászló akkor is irtóra tetszett. Anno nagyon ki akartam jutni egy világversenyre, de ez nem jött össze. Most kicsit kárpótolva éreztem magam, igaz, ez nem egy világbajnokság, de azért alaposan meg kellett küzdeni azért, hogy „kijussak” erre a versenyre, és most igen, itt lobog értünk a magyar zászló! 🙂
Közben majd el felejtettük, hogy Nándinak még nincs tájfutó szögese (cipője). A rendezők ígértek nekünk kölcsöncipőket, de Nándinak 46-os a lába, így nem volt könnyű cipőt találni neki, de végül egy későbbi rajtolással ez is megoldódott.
Én jó előre kisétáltam a rajthoz, ahol még bőven maradt időm az indulásomig. Amíg vártam, találkoztam a Nesna-i barátunkkal és egy régi-régi finn ismerőssel, Saku-val is. Ő az otthoni, igazi klubomban tájfutott pár hónapig, amíg Magyarországon volt. Aztán eljött végre a várva várt rajt!
Az egyesre menet, kb. 200 méterrel a rajt után soha nem érzett fájdalom jelentkezett a bal combom felső, külső részében. Begörcsölt, mint az állat, de ilyet még nem éreztem, sőt el se tudtam képzelni ekkora fájdalmat a combomban, ami eddig nemigen fájt, talán még soha. Azért próbáltam továbbra is futómozgást végezni, de az egész szánalmasnak hathatott. Viszont a táj lenyűgözött és többé-kevésbé, de feledtette velem a fájdalmaimat. A kezdeti bizonytalanság után aztán sorra jöttek a pontok, a hosszú átmenetben még nem mertem irányba menni árkon-bokron át, inkább körbementem egy ösvényen, amíg jónak láttam. Egész kevés hibával megúsztam életem első skandináv „futását”, egészen a 12-es pontig. Itt megszívatott a térkép. Utólag már világos, de akkor nem volt az, így 18 percet mentem egy kb. 2 perces átmeneten. Itt a fehér, azaz tiszta erdő az egész térképet uralja, pedig a terep nagyjából majdnem mindenütt nyílt. Szóval itt, ha már 10 méterenként nő egy bokor a mocsárban a sziklák között, akkor azt már fehér erdőnek jelölik. Nekem negyed órába telt, mire erre rájöttem, és hogy a pontot a réten kell keresni, noha a térkép, az én magyar térképekhez szokott fejemnek erdőt jelöl a pont helyén…
2 óra 20 percig kint voltam a pályán, köszönhetően annak, hogy a vége felé már igencsak sétálósra vettem a történetet, miután a 4-esre menet a jobb combomba is beleállt a fájdalom. A célba való befutáskor nagy nevetést kaptam, valószínű látszott rajtam, hogy kissé darabos a mozgásom. Nándi nem sokkal utánam érkezett be, ahogy sejtettem, ő is úgy mozgott, mint egy hadirokkant, egy percig csak röhögtünk egymáson, mert még egy fűbe való leheveredés is komoly kihívást jelentett számunkra ezekkel a lábakkal. A legnagyobb ellenség pedig a lépcsőn lefelé menetel, na, az a nagyhalál!
Próbáltam kenegetni, este, és reggel is bekentem iramzsírral, vagyis gyilkos krémmel őket, majd másnap verseny előtt még egy órát masszíroztam is őket Richtofittal, de nem sokat használt. Hiába, a 6000km az 6000km, benne van a lábaimban. Illetve lehet, hogy 7 ezer is van az, de ki tudja, van most jobb dolgom is, mint számolgatni. Vasárnap rajt előtt még elindultam egy úgy nevezett Pre-O nevű versenyen is, amit otthon mi Trail-O-nak hívunk. Eredetileg mozgássérülteknek van kitalálva (azaz nekem most pont jó…), de remek móka ez amúgy is, sőt kezdőknek is segít megismerkedni a térképpel. A lényeg az, hogy végigsétálsz egy kerekesszékkel is járható sétányon, ami mentén pontok vannak elhelyezve csoportokban. Minden csoportnál csak egy pont van jelölve a térképen, és neked rá kell jönni, melyik az, de közben a sétányt nem hagyhatod el, onnan kell megbecsülnöd a távolságokat és az egyes tereptárgyak, a domborzat viszonyát a pontokhoz, majd döntened, melyik pont az, amelyik a térképen jelölve van. Időmérés nincs, így én is leginkább sétáltam, vagy futóiskoláztam az 1,8km hosszú pályán. 14 pontból 7-et sikerült eltalálnom, ami kriminális eredmény. Valószínű a villanyoszlopokhoz kellett volna mérnem mindent…

2. nap
Miután konstatáltam, hogy még mindig kriminális a lábam állapota, úgy döntöttem, kicsit lájtosabbra veszem a témát ezen a napon. Kölcsönkértem Nándi övtáskáját, ebbe pakoltam bele a trackert, némi kekszet és a legfontosabbat, a fényképezőgépet! Első nap nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam, mert eddig soha nem látott, gyönyörű tájakon vitt a pálya. Tavak, hegyek, erdők mindenütt…
Ez volt a második nap is, csak pluszba még patakokat is kaptunk, mert a pálya most a terep ÉNY-i meredekebb részén kezdődött. Nem is erőltettem a futást, inkább csak néha belekocogtam és persze meg-megálltam fényképezni, de sajnos még így is visszaállt a görcs a bal lábamba néhány kilométer után. Különösen a lefelékben volt kínos, lefelé menet borzasztóan tudott fájni, a downhill lett az ellenségem, a mocsár pedig a barátom. Időközben rájöttem, hogy mivel ezen a terepen utak nagyon nincsenek, és a meredek hegyoldalakban nehézkes a haladás, ezért a legjobban a mocsarak mentén lehet haladni. Tudom, ez most durván hangzik, de valójában nem az. Nem kell komoly mocsárra gondolni, azokat külön jelöli a térkép, és a valóságban is könnyen felismerhetőek, azokat csak simán elkerüljük. Viszont a kis mocsár, a kék vonalakkal sraffozott a térképen, az egészen jól futható, főleg, hogy mostanában “szárazság” van, tehát ha még meg is állsz térképet nézni a mocsár közepén, akkor is csak bokáig süllyedsz benne.
A pálya a második felében lett izgalmas, amikor is megpillantottam Nándit a sziklák között, amint az egyik, általam már rég megtalált pontot keresi:

Ez úgy volt lehetséges, hogy percenként rajtolunk, Nándi kb. 20 perccel utánam indult, és mivel az első találkozásunk után nem sokkal a frissítőpontnál leültem kicsit pihenni, nemsoká utol is ért:

Innentől együtt futottunk, vagy inkább vánszorogtunk. Az 56-os és 57-es pont között csak pár száz méter volt, ezért gondoltam egyet, s videóra vettem egy egész átmenetet. Nándi azt állítja, tud tájékozódni, de szerintem csak a vakszerencsén múlott, hogy így kikaptuk a pontot, nem is láttunk semmit a körülöttünk cirkáló légyhadak miatt:

2 óra 41 percet sikerült kint lenni a pályán, a combfájdalom ellenére azt mondom, 100% pure enjoy volt, így fényképezve, videózva különösen élveztem. Ha már igazán versenyezni nem tudok, legalább ez legyen meg! 🙂 Ja és persze ezen a napon is elhoztuk az utolsó két helyet. Olyannyira későn értünk be, hogy még a busz is elment nélkülünk. Persze Arne egyből felajánlotta, hogy elvisz minket az O-Campbe, csak egy órát várnunk kell, mivel még bontják a célt. No, ez az óra jól telt, kicsit segítettünk mi is a bontásban, de leginkább beszélgettünk a rendezőkkel, eddigre már mindenki tudta, kik vagyunk, honnan s hogyan jöttünk, hisz benne voltunk az előző napi újságban. Az egyik rendező sok-sok jó tippet adott a térkép felett a következő szakaszunkra, a Lofoten-szigetekre. Közben egy kedves hölgy két meleg Lapskaus-t, vagyis Norwegian Stew-t tett elénk. Ez egy főzelék volt, norvég kaja, krumpli, répa, hús péppé gyúrva, hozzá Flatbröt, vagyis lapkenyér, vagy inkább kétdimenziós kenyér. Megtudtuk a norvég tájfutó barátainktól, hogy az oroszok azért nem vették be anno Svédországot, mert ahogy nyomultak előre, úgy lett egyre vékonyabb és számukra ehetetlenebb a kenyér. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mágneses a kőzet a terep alatt, így történhetett, hogy első nap rosszalkodott a tájolónk. Arne aztán hazafelé még rengeteg érdekes dolgot mesélt, de ezzel már tényleg nem fárasztanék itt senkit. Viszont ma, azaz hétfőn, a verseny 3. napján, este 8-kor van a rajt, és Nándi csak pár perccel indul utánam. Drukkoljatok, hogy ne érjen utol. Ha mégis így történik, majd igyekszem ismét dokumentálni az együttfutásunkat! 🙂