100 nap bringa

A gleccser alatt ébredni nem volt rossz, noha még felhőben állt félig, mikor kimásztunk a sátorból. Eredetileg az első 7:30-as hajóval akartunk visszamenni az RV17-re, de ezt a hajnali 6-os ébresztésnél újragondoltuk Nándival, és úgy döntöttünk, elég lesz nekünk a 10 órás hajó is, nem sietünk sehová. 8 után keltünk és fél 10 lett, mire összepakoltunk és az Ironcladnek is elkészítettük a videót. Eddigre már a felhők is eltűntek a gleccser elől.
Először azt hittük, szerencsénk van és egy nagyobb hajóval térhetünk vissza a fjordon, amihez nem kell lemálháznunk a bringákat, de aztán nem így lett, megjelent a tegnapi emberünk a kis hajójával, és már messziről intette, hogy gyerünk-gyerünk, pakoljuk le a gépeket, mert sietünk.

A túlparton a lepakolásnál megint segített a tengerészünk, sikerült is majdnem beleejtenie az egyik táskát a fjordba, majdnem lett nagy öröm.
A tekerés könnyebben ment, mint vártam, a térdfájásom egész szépen elmúlt, aminek igazán örültem, sőt egészen megvadultam tőle, persze csak ésszel. Előző este kicsit meg is ijedtem, annyira fájt, de reggelre szépen rendbe jött, szinte nem is éreztem. Hát mégis minden rendben lesz, nincs gond a térdemmel, úton vagyunk, minden oké! Az út ugyanaz volt, mint tegnap, csak visszafelé. Az első 10km-t tehát már ismertük, visszafelé hajtottunk az RV17-en az elágazásig. Előrefelé lett volna egy alagút, amin tilos átkelni bringával, ezért kerültünk. A kis úton meg kellett kerülnünk egy fjordot, hatalmas hegyek között tekertünk ismét. Épp a völgy végében, a fordulóban futottunk össze egy hatalmas bringás társasággal, fiatal norvégok voltak, túráztak ők is, a Lofoten-szigetekről jöttek, és a parti úton terveztek hazatekerni Trondheim környékére. Jól meg voltak pakolva, főleg a srácok, még a kormányokon is matracok lógtak. Öröm volt látni a sok jól megrakott kerékpárt! Némelyiküknek még több cucca volt, mint nekem… Jó negyed órát beszélgettünk az út szélén, mivel ők éppen egymásra vártak. Egyikük valószínű Stavi lehetett álruhában, mert úgy köszönt el, hogy „Watch out for the polar bears!”. Kicsit irigyeltem is őket, hogy ekkora bandában tekernek, noha tudtam, hogy így nem lehet nagyobb távokat haladni, de mi is csináltunk ilyen nagycsoportos túrákat otthon, és ott nem is a kilométerek legyűrése volt a cél, hanem a buli. Na de majd otthon, augusztusban, addig szeretjük a 100napbringa projectet!
A találkozástól kicsit megvidámodva folytattuk Nándival, immár a völgy északi oldalában, egyenesen a kompállomáshoz, ahol újra összefutottunk egy kedves ismerőssel, a tegnap reggeli müncheni bácsival, épp a hajóállomás padjánál ebédelt. Még majd két órát kellett várni a hajóra, ezalatt mi is jól belakmároztunk szendvicsekből, és közben jót beszélgettünk szenior kollégánkkal. Ő augusztus közepéig nyomja a bringatúrát, vagyis az outdoort, merthogy sátor is van nála! Ez azért nem semmi… Aztán a felesége jön érte autóval és még egy kicsit együtt is bringáznak majd hazafelé menet.
A hajó érkeztéig még el is szenderedtem a padon egy kicsit, úgy elaludtam, hogy észre se vettem, a saját nyálamban fürödve ébredtem fel. 🙂
A hajóút bő fél óra volt, ezalatt még egy konnektort is találtam a trackernek. A túloldalt elbúcsúztunk az öregünktől, majd megtámadtuk a kilométereket. Jól haladtunk, Nándi rakta elöl, és igen szép tempót diktált, ami nem is esett nehezünkre. Valószínű egy kis hátszelünk volt, néha azért ilyesmi is előfordul. Most kicsit borúsabb volt az idő, több nap óta először. Ennek ellenére jókedvűen tekertünk, egy háborús emlékmű után szóba került közöttünk a második világháború, Nándi kedvenc történelmi témája. Így aztán végképp gyorsan repültek a kilométerek, hogy közben érdekes, helyi vonatkozású háborús sztorikat mesélt a nyeregből. Történt errefelé egy s más izgalmas esemény a 2. vh. alatt.
Amikor épp a nagy narviki csatáknál tartottunk, egyszer csak ismét hallottam a baljós kattanást a hátsókerekemből. Épp, mikor már minden olyan jól ment, persze, hogy megint történnie kell valami bajnak. Mire lenéztem a kerékre, már hatalmas nyolcas volt benne, hozzáért a sárvédőhöz is… Kiáltottam Nándinak, hogy álljunk meg, baj van. Pont egy szupermarket volt az út szélén, letáboroztunk az oldalába. Bementem a boltba megkérdezni, merre van legközelebb kerékpárszerviz. Bodöben, vagy pedig van egy több, mint 20km-re visszafelé. Az tehát legalább +40km lenne, de ez teljesen mindegy, mert ezzel a kerékkel 1km-t sem tudok így menni. Nincs mit tenni, meg kell próbálnom megjavítani! Küllőkulcs nálam, mennie kell! Persze a fogaskerekek oldalán tört ki, így új küllőt befűzni nem tudtam. Sejtettem mit kell tenni, de azért rátelefonáltam Ádámra, ő már több kereket is fűzött magának, és azt javasolta, hogy húzzak a kitört küllővel azonos oldalra futó, szomszédos küllőkön. Így is tettem, és csoda történt! Kisebb lett a nyolcas, ezek után már nem ért hozzá a kerék a sárvédőhöz. Ellenben tojás alakú lett a kerekem, nagyobb sebességnél érezni lehetett, ahogy minden kerékfordulatnál dobálja a fölötte lévő cuccot, ami viszont kevesebb lett, mert leterheltünk a hátsókerékről. A táskákból már nem tudtam mit tovább kipakolni, így nem maradt más hátra, mint Nándi biciklijére áttenni a sátrat, ettől persze Nándi nem lett túl boldog, egyrészt nem örült a plusz tehernek, másrészt ő is féltette a bringáját a túlterheléstől. De nem nagyon volt más választásunk, még 100km volt hátra Bodöig…

Alagutak jöttek és egy jó 200m-es hágó. Szépen leizzadtunk, érezhetően gyorsabb lettem, hogy átkerült Nándihoz a sátor. Ezt próbáltam is kihasználni, gyorsan megtekertem a fölfeléket, közben próbáltam minél kevesebbet ülni a nyeregben és inkább kiállva, de legalább előreborulva tekerni, hogy ne érje nagy teher a hátsókereket. Ennek persze aztán meg a combom nem örült, na de abban legalább nem törhetnek el a küllők.
Még jó 40km-t haladtunk a küllőtörés után, amikor találtunk egy kempinget, ahol úgy döntöttünk, véget vetünk a napnak. A tulajt csak később találtuk meg, addigra már felállítottuk a sátrat és összebarátkoztunk a szomszédjainkkal. Volt a kempingben egy svájci házaspár, egy egyetemi professzor és a felesége, velük beszélgettünk sokat, aztán előkerült egy csapat cseh fickó, majd végül a kemping embere is. Nagyon barátságos, családias hangulatú volt a kemping, tetszett, hogy itt végre addig zuhanyozhattunk a becsületkasszás zuhanyban, ameddig csak jólesett. Különösen jó volt a közös helység, egy hangulatos, apró egyszobás faház. Odabent volt egy kis konyha-nappali, itt készítettük el a spagettinket, miközben jót diskuráltunk a svájciakkal. Volt internet is, így tudtunk hazaüzenni, illetve így sikerült megint éjfélig fent lennem.
Reggel első dolgom volt visszaszabadulni a faházba és nekiállni naplót írni. Már vagy fél órája pötyögtem, mikor észrevettem, hogy valaki fekszik szemben a kanapén. “Old Man” volt az, az egyik cseh fickó. Valószínű igen nagy buli lehetett tegnap este, mert nehézkesen mozgott az öreg. Angolul nem tudott, csak oroszul, de valahonnan mégis rájött, hogy magyarok vagyunk, mert 5 perccel később egy műanyagtányérban forró, instant gulyáslevest nyújtott felém. Nem tudtam hová lenni örömömben, komolyan mondom, fizikailag éreztem a boldogságot a torkomban, nagyszerű érzés volt, hogy valaki ilyen jó fej legyen… Csak egy kis tányér instant gulyásleves volt, csak por és forró víz összekeverve, de valójában sokkal több annál. Tán még soha nem ettem ilyen szörnyű gulyásnak hívott levest, de mégis nagyon jólesett. Ki is szóltam Nándinak, hogy jöjjön, ő is faljon belőle! 🙂 Aztán még kávéval is kínált az öreg cseh, és bár nem kávézom, azért most elfogadtam, ha már szívből adja, és mégiscsak egy forró lötty, jó lesz az belém talán valamire.
Nehezen szabadultunk a tábor szeretetéből, holott sietnünk kellett, mert Nándi este megtalálta a neten a Saltstraumen időpontjait: délután 14:28-ra az innen 30km-re lévő szorosnál kéne lennünk, akkor esedékes az örvénylés. Arne-val is leegyeztettem még online a találkozót Bodöbe, megbeszéltük, hogy este 5-6 körül találkozunk nála, ahonnan együtt megyünk át az O-camphez, a szállásunkhoz. A kempingben még nem jártak magyarok, Nándi vitte fel a nevünket a regisztrációs füzetbe. A tulaj örült neki, amikor mondtuk, hogy jól éreztük magunkat nála, kaptunk tőle képeslapot, és meg kellett ígérnünk, hogy sok-sok magyart küldünk ide (Olvassatok a sorok között: www.kjellingstraumen.no – Tessék ide menni kempingezni Norvégiába! 😀 ). Mondtam, hogy oké, megteszek mindent, és ha más nem, 5-10 év múlva visszanézek dobozban (autóval) a családdal, némi bubuval a hátsó ülésen, ha teremnek addig. Aztán a kijáratnál elkapott még egy svájci, kaptunk tőle két Toblerone csokoládét meg rengeteg jókívánságot az útra. Mondtam neki, hogy egyenesen a hátsó kerekemnek mondja az összeset, mert ha kitörik még egy küllő, lehet, hogy nagy bajban leszünk, és nem tekerve tesszük meg a hátralévő távot Bodöig, ugyanis közben észrevettem, hogy sikerült tegnap a szupermarket előtti padon hagyni a küllőkulcsot… Tehát ha tovább romlik a helyzet a kerékkel, már kihúzni sem tudom, pedig az nem is olyan nagy dolog, mint eddig hittem.
Szóval nem kicsit aggódtam a hátsókerék miatt, és mivel tudtam, hogy az aggódással nem sokra megyek, próbáltam sokat kiállva, előredőlve tekerni, legalább a fölfelék nagy részében. Merthogy volt belőlük bőséggel… Miután visszatértünk a főútra, rögtön áthajtottunk egy szép viadukton, majd nemsokára következett is a kaptató, egészen 200m-ig küzdöttük fel magunkat. Szegény Nándinak nem esett túl jól a sátorral megrakva hátul, ráadásul őt is beijesztettem a hátsó kerék túlterhelésével, így azon túl, hogy keserves mód szenvedett a pluszteher miatt, még aggódott ő is a hátsókereke miatt.
Egészen neccesre sikerült végül az érkezés a Saltstraumenhez. Először rossz híd aljához mentünk le, ott megkérdeztük a helyieket, akik mondták, hogy át kell kelni a másik, sokkal nagyobb hídon, és a túloldalt le a partra, onnan látni a legjobban a vizet. Így is tettünk, de épp csak 14:25-re értünk oda.

Nem mondom, hogy csalódás volt a Saltstraumen, mert nem volt az, csak kicsit mást vártunk. A történet arról szól, hogy bizonyos okokból ezen a szoroson áramlik a víz, és időközönként megfordul az áramlás iránya. Kb. 6 óránként a legerősebb az áramlás, mi is egy ilyen időpontra siettünk ide, noha fél órával később, amikor már elhúzott a sok turista, pontosan ugyanazt láthattuk, mint addig. Középen folyik a víz, kétoldalt a sziklák mellett meg örvénylik össze-vissza. Mi meg bután valami hatalmas, akár hajókat is elnyelő nagy tölcsér alakú örvényt vártunk, vagy valami ilyesmit… 🙂 Persze így sem volt rossz! Kiültünk a napra és felfaltunk egy egész zacskó vaníliás kekszet, plusz még amit találtunk kevés kenyeret felvágottal. Jó volt ott ülni a hegyek között a napon, szemben már látszott Bodö a fjord túloldalán.
Miután jól belaktunk és kihájpáztuk magunkat a Saltstraumen szorosnál, nem maradt más hátra, mint megtekerni a maradék 30km-t Bodöig. Valahogy éreztem, hogy nem lesz, már nem lehet baj a küllőimmel. Aztán ahogy fogytak a kilométerek, már arra gondoltam, ha most adja meg magát a gép, azzal már elkésett, innen már akár betolom Bodöig, ha kell! De nem kellett! 🙂 Ellenben igazi örömtekerés volt a gyönyörű fjord partján, a főút melletti kerékpárúton betekerni a városba. Könnyen megtaláltuk Arne címét, és ő, ahogy azt ígérte, követett minket a trackeren, és így tudta pontosan, hogy mikor érkezünk, kint várt minket a ház előtt, a kislányával a karjában már messziről integetett.
Mondtam is neki, hogy mennyire nagyon jó így megérkezni valahová. Valahová, ahol tudod, hogy várnak – nem pedig csak úgy menni, menni és majd megállni, ahol elfáradtál, vagy ahol utolér az éjszaka. Igaz, az többet már nem lesz, errefelé már világos van 24 órán át.
Arne leültetett minket a teraszra és jeges teával kínált minket. Beszélgettünk kicsit, majd átbicajoztunk együtt az O-campbe, vagyis egy laktanyába, ahol ő is most járt először. Itt találkoztunk Torkel-el, egy másik nagyon jó fej főrendezővel. Megmutatták a szobánkat, majd kiültünk a napra az újságírókat várni. Arne-val ugyanis már hónapok óta leveleztünk, kezdetben csak a tájfutó cipők ügyében, aztán rajongással követte a túránkat, és végül kitalálta, hogy ez jó ürügy lesz arra, hogy egy kicsit bekerüljünk a médiába, mind az Éjféli Nap Tájfutóverseny, mind a 100napbringa project. Hát azt hiszem, igazán csak előbbinek van haszna, és ezt persze mi sem bántuk, örültünk, hogy segíthetünk a tájfutás népszerűsítésében. Az újságíró jókat kérdezett, bár igazán még mindig nem tudom, mi került bele az egészből az újságba, noha Torkel nagyjából lefordította nekem egyik reggel.
Másnap, azaz pénteken pihenőnapunk volt, nem is csináltunk nagyon semmit, csak pihentünk. Reggel a RadioCafé-ból ébresztett Bea, azt se tudtam még, fiú vagyok-e vagy leány, olyan korán volt, nehogy még azt is meg kelljen majd mondanom, hogy hányadika van… Biztos érdekes volt hallgatni, én is szívesen visszahallgatnám a kómás hangomat. Kérdeztétek: sajnos nem vesszük fel ezeket a bejelentkezéseket. Talán a RadioCafé archívumában megvan, de nem akarom ilyesmire kérni őket… Inkább tessék csak szorgalmasan hallgatni a Cafét minden reggel, jó is az, én is azt tettem minden reggel munkába menet édesanyámmal. 🙂 És teszem majd újra, ha valaha hazaérek.