100 nap bringa

Mégis megpróbálom összefoglalni, mi is történt azóta, hogy a linzi telefonfülkéből bejelentkeztem. Már szemerkélő esőben hagytuk el a várost, először úgy tűnt, alábbhagy, talán egészen el is állt a Schlögeni Dunakanyar előtt, de aztán épp amikor a nagy kanyarnál jártunk, nagyon rákezdett. Felöltöztünk amennyire tudtunk, de az egész nem sokat ért, rendesen megáztunk. Sejtettem, hogy ezt a többiek biztosan feleolyan jól sem viselik, mint én, ezért megálltunk egy fedett terasszal rendelkező vendéglőnél, és hogy kicsit felvidámodjon a csapat, megültük Bazsi szülinapját egy-egy sör, és jéger formájában. Na most lehet megvetni minket, alkoholt fogyasztottunk és aztán rámerészkedtünk kerékpárral az autóktól elzárt kerékpárútra – szakadó esőben. Meg is vidámodtunk tényleg, ám ez nem a piától volt. Próbáltam belenevetni az eső képébe, és azt hiszem egész jól sikerült. Mindennek meg lehet találni a pozitív oldalát, vagy legalább bele lehet magyarázni. Mi eszméletlen jókat röhögtünk egymás ruházatán, na meg azon, hogy mekkora nagy marhák vagyunk, hogy itt biciklizünk, relatíve a világ végén, vagy legalábbis távol a most biztosan jó meleg, napsütéses Kárpát-medencénktől. Ahelyett, hogy otthon tengetnénk a megszokott hétköznapjainkat a jól megszokott, bejáratott módon. Hát nem!!! Akkor már ezerszer inkább biciklizek, a Duna mentén, majd Párizsig, aztán a világ végére, ha épp esőben, akkor esőben, vagy fagyban! Át is költöttük az egyik szlogenünket, a nap mottója az „Enjoy the Rain” lett, vagyis „élvezd az esőt!”. Hát mi élveztük, már amennyire lehetett.
Aztán csak megérkeztünk nagy nehezen Passau-ba, és el kell ismerni, ekkor már eléggé lecsökkent a morál, még részemről is, mert közben a dzsekim zsebében felejtettem a fényképezőgépem, ahol beázott, és az LCD-jén csak csupa fehér pixelt mutat. Még jó, hogy elhoztam a régit is tartaléknak, azóta azzal fotózok, de úgy néz ki, sikerül kiszárítani az új fotóaparátot is, és megmenekül. Na de visszatérve Passauhoz, nagyon tetszett a város, még így esőben is, sajnáltam, hogy csak egy negyed órát töltöttünk ott, és még akkor sem tudtam fényképezni. A Duna túlpartján a várostól nem túl távol Ádi talált egy nem túl megnyerő, de a célnak tökéletesen megfelelő táborhelyet a folyó melett, kőrakások mögött. Megfőztük a maradék szalonnát a hagymával két zacskó Finom Falatok mellé, majd nyugovóra tértünk.
Reggel nem fogadott jobb idő, az eső szemerkélt, és borús volt az idő. Jó sokáig szedtük össze a csuromvizes táborunkat, már 10 óra is elmúlt mire végre el tudtunk indulni. Az első nagyobb állomás Deggendorf volt, ahol a főtéren nagyon finom csirke- és hamburgereket ettünk, majd benéztünk egy 1 Eurós és egy biciklis boltba, hátha találunk valami érdekeset, de nem így történt. Akkor már elállt az eső, sőt egy jó 10 km-el a város után nem kis örömünkre még a nap is kisütött. Ki is tettük magunkat a töltésre, lebontottuk a lábainkról a reggel a zokni és a cipő közé applikált nejlonzacskókat, és konstatáltuk, hogy így is totál átázott a lábfejünk, csak épp belülről. Ennél tökéletesebb telepet akarva sem teremthettünk volna a lábgombának. Meg is beszéltük, hogy a legözelebbi DM-ben vesz a csapat egy doboz hintőport, azonban ez azóta még várat magára.
A pihenő után még betértünk egy nettó nevű élelmiszerboltba, ahol fantasztikus gyorsasággal, kevesebb mint negyed óra alatt bevárásoltunk a vacsorához, és a másnapi reggelihez, összesen 22 Euróért négyünknek 20 tojásos szalonnás-hagymás rántottához, és reggelire kenőmájas-sajtos kenyérhez.
A vacsorát néhány kilométerrel odébb, egy patak Dunába való csatlakozása mellett költöttük el. A táborhelyünk közvetlen a víz partján volt a földnyúlvány végén a spiccen. Nem messze egy zubogós rész is volt a patakon, viccelődtünk vele, hogy még jakuzzink is van. Kipróbálni azonban sajnos nem tudtuk, mivel később horgászok telepedtek mellé. Mi azonban tökéletesen boldogok voltunk a spiccen. Nem esett az eső, és már önmagában ennek is örültünk, hát még annak, hogy holnapra jó időt jósoltak, legalábbis ezt mondták az otthonról jött sms-ek. Elkészítettük a rántottát két adagban a két sátornak, megittunk egy üveg bort hozzá a Ádámmal, aki aztán még szépen bele-bele morgott az audionaplóba a vizes hálózsákja miatt.
Reggel úgy terveztem, hogy fél hétkor kelek és visszafutok a patak túloldalára, hogy onnan fényképezzem le a táborunkat. Ám amikor kibújtam a sátorból, láttam, hogy ködben áll a táj, és csuromvizes mindenütt az avar. Csak eláztattam volna a futócipőm egy szürke képért, ezért inkább visszafeküdtem kicsit.
9 után sikerült elhagyni a táborhelyünket megreggelizve. Regensburg még 45km-re volt előttünk, egészen jól csapattuk odáig, gyorsan elfelejtettük a gát mentén kanyargó murvás kerékpár utat, és kiraktuk a nyílegyenes főútra, ami május elseje révén egészen kihalt volt.
Mire Regensburgba értünk, felszakadozott a köd, és kisütött a nap. A város nagyon tetszett, bár ennek ellenére csak egy török büfénél álltunk meg. Ettünk dönert, és ittunk egy-egy sört. Az étel annyira ízlett, hogy Ádámmal kértünk még egy kört. Aztán még egy két gombócot 80 centért fagylaltakcióra is befizettem. Ahogy nyaltam a csokoládét nagy örömmel az utcán, egyszer csak lebucskázott a gombóc, én meg utána kaptam a másik kezemmel. Sikerült elkapnom a gombócot, kisebb fajta tapsot kaptam érte egy nénitől, majd papírzsebkendőket a csokis kezemhez. 🙂 Gáborék közben már odakint a padon totóztak. Ránéztünk kicsit a 100napbringa.hu-ra is Gábor telefonján, örültünk a sok hozzászólásnak. Reku Papának igaza van, nem kéne így rohannunk. Ezt sajnáljuk is mindannyian. Mindenki szívesen eltöltene még órákat mindenütt ahol megállunk. De sajnos most nem lehet. 4 fővel, ez a napi 100-120km elég rohanós. Sebaj, így is nagyon élvezzük, és azért így is bőven kapuk élményt. Persze lehetne többet mindenhonnan, de nem megy, nincs elég idő, szinte csak enni, inni, pakolni, és még hagy ne írjam, miért állunk meg napközben… Na de annak kell örülni, amit így kapunk a tájból, a városokból és az emberektől. Nem pedig azt kell nézni, ami kimaradt az idő híján, hiszen mindent úgysem lehet mindig. Majd visszajövünk nyugodt nyugdíjasként, és mindent sorjában végigcsodálunk. Most pedig „végigszáguldunk” 20-25km/h-val a tájon, és bicikli nyergéből csodáljuk. Így kalandosabb.
Azért ezt leírni könnyű, de bizony jó fél órát szitkozódtam, mikor rájöttem, hogy elmentünk a Weltenburgi Duna-áttörés mellett. A kastély maga nem is annyira érdekelt, inkább a Dunát néztem volna meg a sziklafalak között. Ezen a szakaszon a kerékpáros választhat, vagy áthajózik a szoroson, vagy felvesz némi szintet, és körbemegy a hegyen át. Mi persze utóbbit választottuk, közben Ádám erősen kérdőre vont, hogy biztosan ez-e az ésszerű, elfáradunk itt a nagy felhajtásban, stb… Én meg ekkor még nem voltam képben, otthon Google Earth-ön végigjártam a környéket, de már csak utólag esett le, hogy ez volt az a hely, amikor már jó 10km-el utána jártunk. Persze, ha tudom, hol járunk, akkor is a hegyet választottuk volna, csupán a bizonytalanság nem lett volna bennem, hogy „Biztos erre van a jó út?”, na meg nem lettem volna olyan mamlasz, hogy kihagyjuk a Duna talán legszebb áttörését. Anno még hónapokkal ezelőtt készítettem a szakaszról PusiZoli beszámolója alapján egy hol-mikor-mitérdemesútbaejteni táblázatot, de aztán annyira felpörögtek az események, és annyira kevés időm maradt mindenre indulás előtt, hogy elfelejtettem kinyomtatni. A térkép is indulás előtt lett meg pár órával. Tényleg Zoli, kibontottam az első borítékot, köszönöm! Tényleg vadregényes lett a táj Regensburg után, és tényleg lehet némit rövidíteni, ha kicsapjuk a főútra néhol.
Mielőtt túltettem volna magam a weltenburgi tragédián, jött a következő. Épp megálltunk elereszteni néhány sárga gyíkot, amikor ránkszakadt az ég jég formájában. Öltözni kezdtünk Gáborékkal esőembernek, amikor egyszer csak azt láttuk, hogy Ádám már nincs sehol… Valahová biztosan behúzodott tető alá. De hol lehet az a valahol? Az előbb egy hídon jöttünk át a Duna felett, az alá biztos be lehet húzódni. Találtunk egy kis alagutat, ahol már várt néhány kerékpáros. Ádi rámtelefonált, hogy látott minket begurulni, és hogy a szomszéd aluljáróban van. Később át is jött hozzánk. Majd egy órát vesztegeltünk, mire kicsit odébbállt a vihar. Közben megszereltük a gázfőzőmet. Beszorult a szelep szabályozó kallantyúja, de most már újra működik. A jövőben nem szabad túl rászorítanom, különben megint így járok.
Az eső még nem állt el teljesen, mikor elindultunk, de a nap egy percre előbújt nyugat felől. A táj aranyban úszott, miközben a hátunk mögött, kelet felé sötét volt az ég. Keresnünk kell egy pajtát, ma estére sátrazni, az nem lesz jó – gondoltuk. A következő faluban egy nagyobb társaság egy utcai büfé előtt a május elsejét ünnepelte, BanziG kikért 4 sört elvitelre, de mivel a banda tagjai nem csak az esőtől voltak elázva, ráadtak Gáborra egy narancsszínű láthatósági mellényt, illetve meghívtak négyünket egy-egy snapszra. Abban a szituációban igazán jólesett mindenkinek a lélekmelegítő. Különösen, hogy nagyon úgy tűnt, hamarosan újra nekikezdhet az eső. Utólag beszéltük, hogy simán valami pajtára vagy garázsra is rákérdezhettünk volna náluk, valószínű ha más nem, még egy-két koccintás biztos lett volna belőle. Persze se berúgni se visszaélni a helyiek kedvességével nem akartunk, ezért inkább továbbálltunk egy elhagyott pajtát keresni.
Találtunk is egyet a falu melletti mező közepén, azonban le volt lakatolva. A következő faluban megint semmi alkalmas hely, és mindjárt megint ránkszakad az ég… Nem lesz jó, ha megint mindenünk szétázik, tenni kell valamit! Megkérdeztem a többieket, hogy szerintük se gáz, ha bekérdezünk valahová, hogy nem alhatnánk-e a sufnijukban, garázsukban, vagy bárhol, tető alatt? Senkit sem zavart a dolog, így történt, hogy bekopogtam Adolf-ékhoz. A fickó először nem értette, mit is akarunk, felhívta egy barátját, akinek valószínű kiadó háza volt, azonban most épp nem volt alkalmas. Próbáltam angolul-németül-mutogatva a tudtára adni, hogy nem akarunk most szállásra költeni, csupán egy fedél kell a fejünk fölé éjszakára az eső ellen, tökéletes lesz a traktorai mellett is. Végül megértette a dolgot, körbevezetett minket, és végül nem is a pajtát, hanem egy kis szobát kaptunk, fürdővel és rezsóval… Eszméletlen, én még mindig nem hiszem el. Nem győztünk hálálkodni a németünknek, gyakorlatilag még mindig szégyenlem kicsit magam, ennyire jóra nem számítottunk, nem is tudom, hogyan fogjuk meghálálni neki. Adott egy névjegyet, mi ráhagytuk az egyik színes, laminált 100napbringás térképet, viszont a névjegyet lehet, hogy sikerült máris elhagynom, így nem tudom, hogyan lesz ebből e-mail vagy képeslap Párizsból… 🙁 Mindenesetre most lefürödtünk mindannyian, főztünk teát és vacsorát, töltőn van az összes cuccom, amit tölteni lehet, és az egy ágyban ülve írom ezt a bejegyzést. Szégyenlem magam, hogy gyakorlatilag nincs mivel meghálálnunk az emberünk kedvességét. Azt találtam ki, hogy valakivel hozatok magam után kis zacskó szegedi pirospaprikát, egy kis saját készítésű 3 nyelvű receptes füzetet készítünk hozzá, hogy tudjanak is mit kezdeni a fűszerrel a jótevőink. Könnyű is, hasznos is, magyar is, és talán örülnek is neki.
Hát ez minden lett, csak nem rövid és tömör. Most elteszem magam, mert késő van, és holnap hajnalban kelünk, mert azt ígértük, hétre elhagyjuk a helyet. Szurkoljatok, hogy ne legyen esőnk, és sokat tudjunk haladni. A híd alatt az esőben kiszámoltam, hogy még 411km onnan Donaueschingen, ami azt jelenti, hogy kb. 400km-t kéne megtennünk a következő 3 nap, hogy tartani tudjuk az ütemtervet. Ez sok, napi 133km nem biztos, hogy menni fog. Ez esetben lehet, csúszunk egy napot. Az se tragédia, még be lehet hozni később, de ha kevesebb idő marad Párizsra, akkora kevesebb. Annak kell örülni, ami kapunk. Ha esőt, akkor annak, ha napot… Annak nagyon! 🙂

Árpesz – 2009.05.02. 01:4