“Let’s date!” in Helsinki

img_7007Helsinkiben Zita és Wouter vártak a reptéren. Wouter a szállásadónk, egy fiatal holland srác, aki először csak ösztöndíjjal került Helsinkibe, majd munkát is itt talált így végül ideköltözött. Miután előkerült a kerékpárom, felszálltunk a sok cuccal egy buszra. Direkt nem csomagoltuk még ki a bringát, mert így bedobozolva könnyebb volt szállítani (legalább is így hittük…). A buszon jókat mulattunk, a finn és a magyar nyelv hasonlóságairól beszélgettünk. Valahol hallottam, hogy a vér szó szinte ugyanaz a két nyelven. Mikor Zita ezt meghallotta, hátrafordult és megkérdezte angolul a mögöttünk ülő lányokat, hogy hogyan mondják finnül, hogy vér? Szegény lányok értetlenkedve néztek ránk:) Tényleg valahogy így mondják, de mi nem ezen nevettünk, hanem a helyzeten, és hogy vajon most mit gondolnak rólunk egy ilyen kérdés után? 🙂


img_7028Wouter a harmadik emeleten lakik, a bringát lent hagytuk egy tároló helységben, mi pedig felcuccoltunk az apró kis két szobás, erkélyes lakásba. A következő nagy nevetés tárgya egy kés volt. A véres kérdés után ugyanis a lakásba belépve egy kést kértem Wouter-től, hogy ki tudjam szabadítani a ragasztószalaggal összecsomagolt táskáimból a ruháimat. Nagyot zuhanyoztam, majd egy kis evés és beszélgetés után nyugovóra tértünk. Az ágyunk egy hatalmas felfújható matrac volt a nappali közepén. Wouter jót akart vele, de annyira nem volt buli ezen aludni, mert amint egyikünk kicsit is megmozdult, hullámzott utána az egész matrac, olyan volt, mint egy vízágy. És tegyük még azt is hozzá, hogy az aprócska 1,5szoba+konyhás lakásban Wouternek nem volt szobaajtaja, így hallgathattuk egymást: hogy ő hogy szuszog, és hogy mi hogy forgolódunk a nyekergő-hullámzó ágycsodán.
img_7046Reggel elpakoltuk az ágyunkat, majd nagy reggelit csaptunk a nappaliban. Igazi vendéglátásban volt részünk, hmm, nagyon finom volt! Wouter felajánlotta, hogy körbevezet minket Helsinkiben, így hármasban pattantunk villamosra, amiről csak valahol a központban szálltunk le. Végigsétáltunk egy emberektől zsúfolt hosszúkás parkon, ami a piac melletti kikötőben ért véget. Itt egy hajóra szálltunk át, ami kivitt minket Wouter kedvenc helyére, a Suomenlinna szigetekre. A négy szigetből álló szigetcsoporton erődrendszer található, ami állítólag a tenger alatti alagutakon keresztül is összeköttetésben van a szárazfölddel. Manapság persze az erődrendszer már csak turistalátványosság, de a turistákon kívül sok itt a helyi is, img_7054rengetegen piknikeznek, vagy csak egyszerűen napoznak, sétálnak a tengerpart mentén. Szó mi szó, tényleg elég pazar hely, Wouter meséli, hogy ide szokott kijárni, leül a partra, nézi a tengert, itt jön meg neki az ihlet… Merthogy verseket ír és képeket fest szabadidejében! Zita is nagyon élvezi a helyet, teljesen odavan a tengerért a lány. Leülünk kicsit egy kőre így hármasban süttetni magunkat és nézni a hullámokat. Én fáradt vagyok igazán élvezni a szigeteket, de azért leülni mindig jó érzés és most is.
A hajók szinte 5 percenként váltják egymást, így nem kell sokat várnunk a visszaútnál, noha az orrunk előtt ment el egy hajó. Visszatérve a városba megnézünk néhány templomot, szép épületeket, majd bevásárolunk az esti vacsorához. Kitaláltuk időközben ugyanis, hogy készítünk

img_7072

Wouter-nek lángost! Ő sem akar kimaradni a sütés-főzésből, kitalálja, hogy akkor ő pedig valami holland pancake-et készít majd nekünk. Az élesztő megtalálása igazi kihívás volt, de végül ez is meglett.
Zitával majdnem két hónapja nem láttunk egymást, viszont a reptér óta Wouter is velünk volt folyamatosan, ezért kicsit szétváltunk, és felszálltunk egy villamosra, ezúttal már csak kettesben, Wouter meg hazavillamosozott a 2-3 zacskónyi étellel, alapanyagokkal. A villamos egy körpályán mozgott a városban. Nem számoltuk, hány kört tettünk meg, (egy-)mással voltunk elfoglalva, örültünk, hogy újra együtt lehetünk. Aki ekkor a trackeren követte az utunkat, az biztos csodálkozott, hogy miért körözünk Helsinki szívében egy órája. 🙂 Mi persze csak élveztük, hogy végre újra együtt vagyunk, annyi idő után. Zitának sokkal nehezebb volt otthon kivárni ezt az időt, hiszen nekem végig volt dolgom: az út, neki meg még koncentrálnia is kellett (volna) a tanulásra, vizsgákra… A göteborgi meglepetés után éreztem, hogy Zita szívesen utazik, és képes időt és pénzt is áldozni rá. Mivel a 100 napból az utolsó 8 nap gyakorlatilag nem is nagyon igényel kerékpárt, ezért megkérdeztem img_7098e-mailben valamikor még a norvég szakasz elején, hogy nem lenne-e kedve velem tartani ezen az utolsó Helsinki – Mariehamn – Stockholm hajós szakaszon (magyarul: randira hívtam, méghozzá a 15.-re). Zita először még gondolkodott a dolgon, nem akart beletolakodni az én nagy utazásomba… Persze én egyből megnyugtattam, hogy ez nem így van, nagyon boldog lennék, ha jönne, és együtt töltenénk ezt az utolsó szakaszt. Azt is írtam neki, hogy szebb befejezést el sem tudnék képzelni, minthogy közösen felfedezzük a két fővárost és Mariehamn-ot. Ezek után már nem kellett többet kéretni a lányt, leszervezte az utazást egy Bécs-Riga átszállással, és láss csodát, most együtt vagyunk! Bírom az ilyet, ez belevaló dolog! Hiszen akárhogy is nézzük, ez itt Helsinkiben még mindig csak a 15. randink! Zita bevállalós lány, őrülten imád és vágyik utazni, nem mellesleg amióta ráhagytam a régi biciklimet, BKV helyett mindenhová bringával jár. img_7096(Már lefagytam róla – A Szerk.) Szóval szeret bringázni, utazni, a többit nem is sorolom, mert megszólnátok, hogy csak áradozok… 🙂 Oda vagyok, na, pedig azóta már a 78. randin is túl vagyunk. A minap épp azt beszéltük, hogy kár, hogy nem találkoztunk kicsivel előbb, mert simán velem tartott volna mind a 100 napra! Na de lesz még új a Nap alatt, majd bepótoljuk még a közös kerékpártúrát, időnk van bőven.
De nem úgy Helsinkiben, ahol jó egy óra körözés után villamost váltottunk, hogy Wouter lakása felé vegyük az irányt. Amíg a mókás vendéglátónk nekiállt a pancake-eknek, addig én megszabadítottam a bringát a dobozaitól, és újra üzemképessé tettem hű paripámat. („hű”, leszámítva a hátsókereket!)
Wouter nagyokat nevet rajtunk, főleg azon, hogy számoljuk a randikat. Szerinte miután „összejöttünk” a találkák már nem számítanak randinak. Mi viszont sportot csinálunk ebből, igenis számoljuk, és számolni is fogjuk a randikat. Sőt, attól még, hogy abban állapodtunk meg, hogy egy pár vagyunk, az udvarlás sem marad abba, tovább kell csapni a szelet, mert az jó! Wouter ezen is csak nevet, „Let’s Date!” – „Gyerünk, randizzunk!”, figuráz ki minket, img_7104hogy akkor biztosan így szólok majd a telefonba a babámhoz, ha találkozni szeretnék vele. Lassan ideje egy levéllel megjutalmaznunk humoros holland barátunkat, mert bizony ez mind a mai napig igaz, bár nem angolul, de majdnem pont így történik, ami részben talán köszönhető neki is. Na meg annak, hogy mind a ketten szeretjük az ilyen bolondságokat Zitával. A lángos egy fokkal jobban sikerült, mint Trondheimben, de az est fénypontja számunkra nem a sajtos-tejfölös hazai volt, hanem az a remek eledel, amit Wouter készített nekünk. Bár látnotok kellett volna Wouter arcát, ahogy falta a lángosunkat! Ő pedig gyakorlatilag palacsintát sütött, de nem ám úgy, ahogy mi megszoktuk! Az egyikbe baconszeletek voltak, a másik fajtába pedig szeletelt sajtot tett két réteg palacsinta közé. Próbáljátok ki otthon, fantasztikusan jó! A sajtosat elsőre kicsit nehéz elkészíteni úgy, hogy ne szökjön ki a két paller közül a sajt, de érdemes türelmesen img_7116próbálkozni, egészen pazar, szokatlan íz világ a jutalom. Este még megnéztük angol felirattal a Little Miss Sunshine c. remekbeszabott amerikai filmet, majd letettünk magunkat vízszintesbe, de ezúttal már nem az óriás-hullámzós légmatracra, hanem a jól megszokott vékony önfelfújós matracra, illetve egy polifoamra, amit Zita hozott.
Másnap ismét egy bőséges és finom reggelivel indítottuk a napot, majd nagy pakolás következett. Újra felmálháztuk a lovat, én bringával vágtattam az olimpiai stadionhoz, Zita és Wouter pedig villamossal. Ők voltak a gyorsabbak, mert én még útba ejtettem egy benzinkutat is, ugyanis tegnap nem sikerült a kis pumpával kellő nyomást elérni a kerekekben. Lelakatoltam a bringát a stadion mellett, majd jegyet váltottunk a stadion kilátótornyába. 1952-ben rendeztek itt Helsinkiben nyári olimpiát. Nekünk, magyaroknak azért nevezetes ez az olimpia, mert 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet gyűjtöttek be sportolóink, ami igen szép teljesítmény.img_7133
A stadionlátogatás után elbúcsúztunk Wouter barátunktól, mert ő egy Couchsurfing találkozóra sietett, mi pedig a hajónk felé vettük az irányt. Wouter igazán jó fej volt, ahhoz képest, hogy mi voltunk az első Couchsurfing-es vendégei, igazán jól bánt velünk, és azt hiszem, mi is egy jó kezdőélményt szereztünk neki, nálunk pedig ő érdemelte ki a legviccesebb CSer címet. Miután szétváltunk, Zita vette át a kerékpárt, én pedig kocogásra váltottam. Volt még bőven időnk, megálltunk egy helyen, ahol 1 Eurós kávét hirdettek. Kaptunk az alkalmon és befizettünk rá, leültünk kicsit pihenni. Így is bőven odaértünk a piros Viking Line hajóhoz, ahol egy rövid időre szét kellett válnunk. Én a bringával hajtottam be a hajó gyomrába, Zita pedig utasként szállt fel. A jegyeket már jó előre megvettem, még odafent északon, az interneten. Most csak ki kellett váltani őket. Odabent a sok szintes fedélzeten a recepciót beszéltük meg találkozási pontnak, ahol sikerült is újra megtalálnunk egymást. Kezdetét vette a kalandos, egész estés hajóutunk, amire kabint sajnos nem sikerült váltanunk! 🙂

One comment

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Security Code: