100 nap bringa

A kempingben való ébredés jóval kényelmesebb volt, mit csak úgy a semmiben. WC, mosdó, asztalnál való reggeli… Elszoktunk már az ilyesmitől. Ha még ezt is beleszámoljuk a kemping nyújtotta kényelmekbe, azt hiszem bőségesen megérte 1800 forintért. (a zuhannyal együtt, ami 10 korona volt, azaz kb. 300 forint)
Azért így is lett majdnem fél 11, mire elindultunk. Kikerültünk egy alagutat a tóparton, majd átvágtunk a Hjelle nevű falucskán. Balázs ekkor még úgy vélte, tiszta szívás lesz a mai napunk:

Innentől indult a völgyünk, amiben az első néhány kilométert még a patak mellett, lankás fölfelében tettük meg. Aztán kezdődött a szerpentin. Ezen a szakaszon Nándi vadult meg, jól elhúzott tőlünk, csak néha láttuk egy-két kanyarral feljebb a kilátásban gyönyörködni. Ami azt illeti, volt is mit nézni! Ha hátratekintettünk a völgyünkre, ahonnan feljöttünk, nem akármilyen volt a látvány… Havas hegyek mindenütt! Állandóan meg kellet álljak fényképezni.
Kb. a szerpentin közepén a főút és vele együtt a forgalom nagy része eltűnt a hegy gyomrában, mi pedig egy keskenyebb, de talán még vadabbul kanyargó kis úton folytathattuk fölfelé. Ennek a szerpentinnek a végén értük csak utol Nándit a háznál. Vagyis ő várt meg minket azzal, hogy egy nagyobb vízesést vizsgált meg, fényképezett le tüzetesebben. Innentől már kevesebb volt a szerpentin, közel jártunk már az 1000m-hez, egyre sűrűbbek lettek a hófoltok és egyre eszméletlenebb a kilátás. A tegnapi zenehallgatós, életátgondolós hágómászás után gondoltam, hogy most akkor majd a következő 8 évet gondolom át, álmodom meg tekerés közben, de ez lehetetlen volt. Egyrészt mert amúgy is, másrészt mert állandóan el voltam foglalva a tájjal, ami egyre szebb és szebb lett számomra. Mindeközben még mindig a rövid ujjú 100napbringás mezben, alatta pedig az Ironclad aláöltözettel tekertem, annyira jó idő volt. Átléptük a bűvös 1000m-es magasságot, itt most én őrültem meg, úgy kellett megvárnom a többieket egy közös, bringákat a hófalnak-döntős fényképhez.
Innen már nem volt messze a nyári sípálya, amit hágónak hittünk. Eszméletlenül tűzött a nap, és mindent hó borított, ha a sípályára néztünk, majd meg vakultunk a nagy világosságtól. Árpikára persze rá jött az újabb őrület, a telhetetlenség mámora, síelni akartam, de a többiek lefogtak, hogy hülye vagyok:

Próbáltam elfojtani a csalódottságomat, és örülni annak, amit kaptunk, ami így is rengeteg: napsütés és jó idő Norvégiában, 1100m-en:

Mivel még a sípályánál azt hittük, megérkeztünk a hágóba, a szokásos jeges szélben való lefelé száguldásra rendezkedtünk be, de mind hiába, maradt a forróság és a kellemesen lankás völgy, a Videdalen.

Pár kilométerrel később aztán véget ért a jó kis hegyi utunk és Grotlinál újra kint találtuk magukat a 15-ös főúton. Itt Balázzsal egy érdekes dologra lettünk figyelmesek. Először azt tűnt fel, hogy az egyik mohatetős ház kéményéből milyen szép szabályosan száll a füst. Aztán az egyenletesen változó, körbeforgó szélirány is kezdett gyanús lenni, és közelebb érve végre leesett, hogy nem füst, amit látunk, hanem a kéményből locsolják a ház mohával borított tetejét. Hát vizük van hozzá bőven, az biztos… 🙂
Ekkor már igen éhes volt a banda, úgyhogy miután megtettünk egypár kilométert a főúton, megálltunk egy pihenőnél és megsütöttünk egy adag virslit.
A táj itt is elképesztő volt, egy meredek falú, sziklás völgy felé tartottunk, már alig vártam, hogy bekanyarodjunk, és elénk táruljon az egész völgy látványa. Ami valóban elképesztő volt! Egyszer aztán egy furcsa ropogó, morajló zajt hallottunk balról, a völgy túloldaláról. Egyből láttuk, miről van szó: egy kisebb lavinát nézhettünk végig élőben:

A következő kanyar után pedig egy jégtáblákkal borított tó mellé értünk, és előtűnt a Dalsnibba-ra vezető szerpentin. Szemben szinte az egész hegyoldalt hó borította, csak úgy kristálylott a napsütésben, fantasztikus látvány volt. Hatalmas élmény volt ilyen tájon tekerni, nem is éreztem fájdalmat se fáradtságot, se semmit, csak azt, hogy nagyon jó itt lenni. Örültem a jó időnek is, mert most már lehetett látni, hogy kitart addig, amíg a Dalsnibba-ra felértünk – ahonnan majd lelátunk Norvégia egyik leghíresebb fjordjába, a Geirangerfjordba. Izgatott is voltam már nagyon, alig vártam, hogy elinduljunk fölfelé.
Előtte azonban az elágazásnál lévő szállodába ugrottam be, megkértük a személyzetet, hogy itt lent hagyhassuk a táskáinkat, amíg feltekerünk a Dalsnibba-ra. Lepakoltuk a cuccokat egy sarokba, majd elindultunk fölfelé a murvás szerpentinen. Az út fizetős, de nekünk, bringásoknak ingyen van. 🙂 Érdekes volt a nehéz csomagok nélkül, egész máshogy viselkedett a gép, épp veszélytelen se volt hirtelen egy 18kg-os biciklit hajtani az 50kg helyett, de hamar megszoktam. Jó tempóban, mint aki megőrült, úgy hajtottam fölfelé. Jólesett könnyedén tekerni a meredek fölfelében, percről percre szedtem fel a 100 méter szinteket. Sokszor nem értettem Györgyi Gábort a sok beszámolóját látva. Ő az a srác, aki megjárta bringával az Alpok összes 2000m feletti hágóját. Hát, ha valamikor, akkor most megértettem, hogyan jött neki ez az őrület. Könnyen bele lehet szerelmesedni ebbe az érzésbe, olyasmi, mint egy drog.
Fent a Dalsnibba tetején (~1750m) nagy parkoló, és zsibongó tömeg. Keresek egy relatíve nyugodt sarkot, ahol kileshetek a korlát mellől. A kilátás elképesztő, a horizontot – már ha beszélhetünk itt ilyenről – gyakorlatilag havas hegycsúcsok alkotják teljes körbe. Alattuk völgyek, a legnagyobb szemben a Geirangerfjord. Látszik a kanyargó szerpentin is, ami levezet az aljába, nemsoká ott fogunk lehajtani. Hamar megérkeznek a többiek is, Nándi hozott fel magyar zászlót, készítettünk egy hármas csoportképet. Japán turista barátunk, aki a képet készíti rólunk, sokat tud Magyarországról, sőt, szerinte rokonok is vagyunk, hát legyen, nekünk mindegy, fő a barátság! 🙂 Nándit egy német turistapár faggatja ki a túránkról, majd egy fickó kérdez meg engem: „Why are you doing this?” Hirtelen nem is értettem, mit akar, kérdeztem, hogy a videózásra gondol-e? De nem, közben már megleste a térképet a túránkról, arra volt kíváncsi, mi a célja az utazásunknak. Mint a legtöbb utazásnak: „Have fun!” Emberünk teljesen leakadt, még távozóban is mondogatta, „Okay, having fun…”. Hát most mégis, hová kéne cifrázni ezt, magyarázhattam volna neki naphosszat, a lényeg úgyis csak egy: enjoy the ride. Nándi közben szőlőcukrot is kapott egy német nyugdíjas pártól, ideje volt hát lefelé indulnunk, mielőtt az egész csúcsközönség megnéz minket. Ekkor azonban ismerős szavak hallottunk: „Sziasztok!” Egy magyar párral találkoztunk, jót beszélgettünk velük itt fent a csúcson, aztán lent a szálloda előtt is. Néha eszembe jut, hogy kamerára kéne venni az emberek első reakcióit, az arcukat, amikor meghallják, meglátják a túránkat. Pedig nem is tűnik már olyan nagy dolognak, így a 60. nap környékén. Egyszerűen egy másik életforma. Nem házban alszom, és nem azt csinálom napközben, mint amúgy hétköznap. Sőt, nincsenek hétköznapok, se hétvégék, minden nap ugyanolyan. Sokkal keményebb, mint otthon, de sokkal teljesebb, élvezetesebb is. Ugyanakkor még mindig nem unalmas. Főleg ilyen tájakon nem.
8 után értünk le a Geirangerfjordba. A hajó Valldal-ba már délután elment, a következő pedig holnap délben indul. Rövid konzultáció után úgy döntöttünk, ma már értelmetlen nekivágni a hegyen át az útnak, de valószínű holnap is az lenne, érdemesebb megvárni a déli hajót, ami fél 3 környékén köt majd ki Valdall-ban. Úgy tűnhet ugyan, hogy így vesztünk egy fél napot, de valójában nem, mert ha reggel indulnánk bringával a hegyeken át Valdall-ba, kb. ugyanakkorra érnénk oda, mint a hajó, csak holtfáradtan, úgy, hogy még a Geiranger fjordot sem láttuk.
Tehát úgy döntöttünk, maradunk Geirangerben éjszakára, és megvárjuk a holnap déli hajót. Szintén Pele_nka tanácsára a fjord bal partján kerestünk táborhelyet, és hamar találtunk is a kemping után pár száz méterrel. Tésztalevest vacsoráztunk szendvicsekkel, majd jó korán, már 11 óra környékén nyugovóra tértünk. Éjjel arra ébredtem, hogy szomjazom. A vizünk elfogyott már, én pedig nem tudtam tovább aludni a szomjúságtól, ezért úgy döntöttem, felöltözök és áttekerek a kempingbe két üres palackkal. Ekkor éjjel fél kettő volt, talán épp a legsötétebb időszaka az éjszakának. Épp Szent Iván éj volt. Én meg az épp csak beszürkült Geirangerfjord oldalában egy szál gatyában csodálom a szemközti házak fényeit a vízen. Hogy kerültem ide?!? Bringán, a saját erőmből! Ez az érzés mindig megrészegít, ahányszor csak eszembe jut. Fantasztikus érzés volt.

Reggel a hőség dobott ki minket a sátorból 9 előtt, összerámoltunk, bevásároltunk a közeli Joker nevű boltban, majd kiültünk a kemping előtti padokra elkölteni egy bőséges reggelit. Virsli mustárral, kenyérrel, müzlivel. Hamar dél lett, felszálltunk a hajóra, ami most úszik a Geirangerfjordon. A kilátás elképesztő, főleg az elején volt az, a 7 nővér vízesés környékén:

Azóta is gyönyörű, de inkább bejöttem befejezni a naplót, mert odakint már átfagytam a hideg szélben, és a táj is ugyanaz már egy ideje, hiába készítenék még pár száz képet róla, ugyanaz lenne rajtuk, mint az eddigieken: 1000-1500-as havas tetejű hegyek, vízesések, fjord. 🙂 Szörnyű… 😀 A hajó hangosbemondóján kétpercenként elmesélik 5 nyelven (norvég, angol, német, francia, spanyol) a fjord mentén található elhagyott farmok vagy falucskák történeteit.

Hamarosan kikötünk Valdall-ban és folytatjuk tovább bringával. Ez a nap se lesz unalmas, rögtön az elején felkapaszkodunk 800m környékére, hogy aztán egy szintén nagyon híres szerpentinen, a Trollstigen ismét leguruljunk tengerszintre. Már alig várom! (A fölfelét leginkább.)