100 nap bringa

Reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Nándinak nem sokat száradtak így a kerítésre kiteregetett ruhái… 🙂 Megreggeliztünk a konyhában, főztünk egy teát, majd összepakoltuk a táborunkat, és kitettük magunkat az útra.
Nem volt könnyű a kezdet, szokás szerint még álmos voltam, éreztem a sátor szellemének büntetését magamon. Hamar elhagytuk a kényelmes fjordpartunkat. Először csak egy tó mellé kapaszkodtunk fel, de tudtam jól, hogy ez még semmi, csak ezután jön a java. Ezt a sorompók is jól jelzik, nyilván a célból vannak kint, hogy lezárják az utat, ha odafent a hágóban nagy a hó. A hókotrók menetrendje is sokat sejtet az ilyen sorompók melletti táblákon… 420 méterig kapaszkodtunk fel. Ez amúgy meg se kottyanna, de így, korán reggel (délben), a sátor szellemének verését még frissen érezve a testem minden egyes porcikájában… így nem olyan finom. Meg aztán nehogy azt képzeljétek, hogy itt egy 400-as „hágó” úgy néz ki, mint otthon. Kb. olyan, mint egy 2000 méteren a Tátrában. Odafent szinte semmi növényzet, esetleg egy-két kóbor bokor, de leginkább csak szikla és moha, és az ilyen viszonyokhoz illő az időjárás is. Most még köd is járt a „magashegyi” bulihoz, igaz, épp felszakadozóban.

Persze aztán csak túltettük magunkat ezen a hágón is, mi más választásunk lett volna… 🙂 Lefelé jól beöltözve száguldottunk, közben oda-oda köszönve, intve, vagy dudálva a szembe jövő, fölfelé küzdő kerékpártúrázó kollégáknak. De hopp, mit látok?!? Az ott nem egy magyar zászló volt az egyik ilyen srác csomagtartóján?!? Fékezek, nézek hátra, mert közben már elszáguldottam mellette, hát nem piros-fehér-zöld? Dehogynem! És mintha címer is lenne rajta! Akkor tehát olasz sem lehet a fickó, csakis magyar!
Fajt Benővel találkoztunk szembe. Milyen jó, hogy észrevettük egymást! Jó dolog ez a magyar zászló a távolba szakadt emberfián, kell az! Nélküle simán kihagytuk volna ezt a találkozást, pedig milyen jó volt beszélgetni, élményeket cserélni az út szélén Benővel. Nordkappról jössz, repülővel jöttél Honningsvag-ig Oslo-n és Kirkenes-en át. Felmentél Nordkappra és most kerekezel tovább… És hová mégy? – Hogy-hogy hová, hát haza Újhartyánba, hova máshova?!? 🙂 – Kaptam a magától értetődő választ Benőtől. Gondolhattam volna egyből, hogy Benő sem sz….ral gurigázik… 🙂 Hát hova máshová biciklizne a magyar ember Norvégia legészakibb vidékein, mint haza, Újhartyánba?!? 😀
Nem gyengén tolja a műfajt, kicsit el is szégyelltem magam mellette a felszereléseinket és a felkészültségünket illetően. Benő egy a Schwinn Csepel-től kapott gépet hajt, házilag megerősített csomagtartókkal, csak papíron vízálló táskákkal, de ami a legjobban tetszett, magyar zászlós baseball sapkában, farmerban és szandálban! 🙂 Hatalmas jó volt szembetalálkozni egy honfitársunkkal, aki ugyanazon a módon utazik, mint mi, és pontosan olyan jól tudja – vagy még talán jobban is, mi fán terem a kerékpártúra, ahogy mi is. Benő mesélt az előző évi élményeiről, megjárta Santiago-t oda-vissza, és ha jól emlékszem Párizst is. Otthon Neki is rengetegen szurkolnak, ő is a napi sms-t használja reportolásra. Cseréltünk telefonszámot, megígértük egymásnak, küldünk egy-egy sms-t, ha épségben hazaérkeztünk. Nagy boldogan mesélem Benőnek a norvég kalandjainkat, és hogy mit hogyan érdemes ebben az országban (néha meglepően olcsó kempingek, ingyen forró vizes zuhany a benzinkutaknál, olcsó saját márkás termékek a szupermarketekben, látnivalók sora…), mire az ország közepéhez érek, leint, hogy nyugalom, ő hamarosan áttér Svédországba, arra rövidebb az út, és olcsóbb is. Ez így van, de ekkor szinte kívántam volna Benőnek, hogy inkább Norvégián át tekerjen haza. Aztán később gondoltam bele, hogy igazából teljesen mindegy, hiszen bármerre is bringázik az ember, mindenütt annyi élmény éri egy kerékpártúra alatt, hogy gyakorlatilag tényleg majdnem mindegy, merre visz az utad, pár nap, de egy hét után biztos, hogy csordultig telsz élményekkel, ha mástól nem, csak a magad mögött tudott kilométerek miatt is. Benőnek nem lesz kevesebb az útja attól, mert Svédországon át megy haza. Különben is minden azon múlik, ki hogyan éli meg az élményeit. Márpedig ő egyedül teker, ami már önmagában nagy dolog. Én nem tudom, hogy bírnám egyedül… Az út elején még nehéz volt az első egyedül megtett szakaszon, de aztán másodjára már sokkal könnyebb, és most, az utolsó, norvég-finn 300km-es magánytól pedig már egyáltalán nem tartok.
Jó egy órás beszélgetés és fényképezkedés után elköszöntünk egymástól, Benő még egy utolsó „Hajrá Magyarok!!!”-at belekiáltott az emelkedőbe, aztán mi is gurultunk tovább lefelé, és nem láttuk többet egymást. Te jó ég, mi minden vár még rá, Ő még csak az útja elején tart…

Legurultunk a fjordpartra, ahol egy benzinkút-kisbolt páros előtti padon nekiálltunk ebédelni, mert már igen korgott mindkettőnk hasa. Virslit sütöttünk, ami nem volt könnyű, mert elég erős szél fújt. A gázfőzőt le kellett tenni a padok mellé szélárnyékba, hogy rendesen sercegjen a kaja a margarinban. Miután felfaltuk a 20 virslit, indultunk is gyorsan tovább, mert így állva eléggé fáztunk ebben a szélben. Átkeltünk a fjord túloldalára, majd következett a második nagy kaptatója a napnak. Ismét felkapaszkodtunk 400 méter környékére, de most már valamivel könnyebben ment, mint a nap elején. Egy hosszú, K-NY irányú fjord végébe érkeztünk le, ami már az Altafjordba torkollott. Ennek a fjordnak a déli partján haladtunk, néha igen jó tempóban. Erős hátszelünk lehetett, mert a terep sík volt, de közben volt, hogy percekig 30-40km/h-val száguldoztunk. Ezt persze piszkosul élveztük, volt, hogy ráhajoltam a kormányra és nagytányéron forgattam neki percekig 40 környékén. Nándi pedig rám tapadt, ahogy kell, és jött szépen az ansclussban.

Így gyorsan vége is lett a fjordunknak, a 30km pikk-pakk tova lett, és máris az Altafjordban találtuk magunkat. Sajnos a nap ekkor már nem sütött ránk, mert későre járt, és elbújt észak felé a hegyek mögé. Feltűnt viszont a látóhatáron Alta, méghozzá napsütésben! Oda még betűzött a nap, de a fjord azon része, ahol mi voltunk, árnyékba borult. Nándi teljesen megrészegült a város látványától. Ő ugyanis Altába fog majd visszatekerni, ha megvolt Nordkapp. Altából Oslo-ba repül majd, s onnan haza Budapestre. Alta tehát a végső állomás neki, ahol már tényleg véget ér a biciklis utazás számára.

Pár kilométerrel később megálltunk „kekszezni”, vagyis leültünk egy pados pihenőnél, és sok-sok citromos és csokis édességet tömtünk magunkba. Közben kitaláltuk, hogy mivel úgyis világos van még, és úgyis olyan szép fényárban úszik Alta, megpróbálunk ma eltekerni odáig. Már túl voltunk a 120km-en ezen a napon, de egyikünk sem érzett különösebb fáradtságot, nálam sem jelentkeztek újra az eléhezés jelei, ezért döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk ma a hátunk mögé tudni a maradék 45km-t.
Jól haladtunk a fjordparton, jó volt a kedvünk, Nándi örült Altának, én örültem, hogy kitaláltuk, hogy ilyen sokat harapjunk ma a km-ekből, az idő is jó volt… A terep kicsit dombos volt, de a két 400-as hágó után ez a kis hullámvasút már meg se kottyant nekünk. Megálltunk egy benzinkútnál, toltam még néhány bárt a hátsókerékbe, mert az utóbbi időben már laposnak tűnt, és töltöttünk vizet is, ha ne adj isten mégsem jutnánk el Altáig és vadkempingezésre kerülne a sor, ne haljunk szomjan az éjjel.
Alta előtt még bekanyarodtunk egy nagyobb öbölbe, ahová végképp egy darab napsugár nem jutott be, elég sötét, és hideg is volt, még egy kis szerpentint is bekaptunk, már épp kezdett volna a hangulatunk is borúsodni, de aztán a távolban megpillantottunk néhány fényárban úszó hegyoldalt Alta felé. Ekkor már este 11 után jártunk, úgy nézett ki, pont az éjféli napra fogunk Altába érni.

Ahogy kijjebb értünk a sötét öbölből, valóban előkerült a napocska észak felé a horizonton. Fantasztikus arany fénnyel terített be minket, és mindent körülöttünk, amitől szinte eufóriába kerültünk. Most megvallom

őszintén, kicsit nem is értettem PusiZolit, mit van úgy oda az Éjféli Naptól annyira a túrabeszámolójában. Azt gondoltam, ez ugyanolyan, mint amikor a nap lemegy otthon nálunk… Hát, végül is, ez elmondható, csakhogy itt ez a nap nem megy le sehová, hanem egész éjjel azzal a gyönyörű arany fényével szórja be a tájat, amit nálunk otthon kb. 2 percig, ha láthatsz néha, azokon a napokon, amikor tiszta a horizont nyugat felé a felhőktől. Na, most képzeld el, hogy egy egész estés ilyen naplementéd van! Ez az Éjféli Nap! 🙂 Meg kell hagyni, tényleg odaver, fantasztikus élmény, nekünk is az volt, Alta-ban abszolút átéreztem Pusi Éjféli Nap iránti bűvöletét.
Pár perccel éjfél előtt értük el az Alta település kezdete táblát. Nem sokkal ezután az Alta múzeumot jelző táblák is megjelentek. Lekanyarodtunk, mert emlékeztem, hogy Zoli írta a tromsöi levelében, hogy ha a múzeumot nem is, de a mögötte lévő sziklarajzokat érdemes megnézni, különösen, mert ingyen megjárhatóak. Hát a táblák azt jelezték, hogy bizony jegyes az is, de most az éjszaka közepén senki nem volt, aki jegyet adott vagy kért volna tőlünk, így letámasztottuk a bringákat egy padnak, és körbejártuk a néhány kilométeres szépen kiépített ösvényt. Hát mit mondjak… Fantasztikus élmény volt! No, nem a sziklarajzok miatt, néhány kőbe vésett hajó, és állatokat terelő pálcikaembertől még nem lettem volna úgy oda, de miközben sétáltunk, minden úszott körülöttünk az aranyban, mert észak felé végig ott figyelt minket a nagy fényes korong a vörös égen. Mindez az éjszaka közepén! Olyan volt, mintha egy másik, boldogabb világban lennénk. Odavert na, teljesen kész lettem tőle, meg is vadultam, ahogy ilyenkor szoktam, és kismillió fényképet készítettem a csodafényben úszó környékről.
A sziklarajzok után nem maradt más hátra, mint eltenni magunkat valahol éjszakára. Találtunk egy kempinget a táblákat követve, de ez sajnos 4km-t kitérőt is jelentett egyben. Feldobtuk a sátrat, majd letusoltunk 10-10 koronáért az Alta River Campingben. Ezután ahogy azt szoktuk ilyenkor, bevettük magunkat a konyhába. Volt áram és net is, így indult a nagy feltöltés a weboldalra. Közben már sercegett a hagyma, nagy adag outdoor pörköltet készítettünk, teával öblítettük le, majd eltettük magunkat másnapra. Persze ez nekem nem ment olyan könnyen, mint Nándinak, annyira felpörögtem a sok élménytől, hogy hiába volt szinte már hajnal, azért csak sikerült még egy órát eltöltenem naplóírással, közel 4 óra volt már, mire a hálózsákba kerültem…