100 nap bringa

A svéd fővárosba késő délután érkeztünk meg. A kikötő felől az óváros felé vettük az irányt. A régi városrész igen hangulatos, keskeny macskakövet utcák, régi házak és apró terek jellemzik. Miközben Zita fényképezett én wifi-t kerestem a netbookkal. Fontos volt fellépni a netre, mert még nem sikerült szállást egyeztetnünk a Couchsurfing-en. Egészen a Stockholm palotáig sétáltunk, míg végre egy szobor mellett leülve találtunk használható internetet. Sajnos nem írt vissza senki.
Úgy tűnt, nem lesz kanapénk ma estére, ezért elkezdtünk hosteleket is keresni. Ez sem volt egyszerű, de végül találtunk egy szimpatikus és relatív nem túl drága szállást a központtól DNY-ra. Mivel még mindig csak egy bringánk volt,  Zita biciklizett, én pedig futottam. Sajnos így sem értünk oda időben, mert mire megtaláltuk a hostelt, már elmúlt este 8 óra, a recepció pedig bezárt. Vagyis, hogy pontosak legyünk, mint olyan, nem is volt. Az éppen bentlakók segítettek megszerezni a telefonszámot, aminek a túloldalán aztán közölték, hogy sajnos ma már nem tudunk bejelentkezni, nem tudnak minket elszállásolni. Hát ez remek!
Visszasétáltunk a Hornsgatan úton egy gyros-ozóhoz, amit már idefele kinéztünk magunknak. Éhesek is voltunk, na meg az asztal és a mosdó is jól jött. A gyrost egy kis tálkában adták, mi pedig, ahogy azt otthon szoktuk, megfogtuk kézzel, és elkezdtük falni. Csak később tudtuk meg, miért néztek ránk ezért olyan furcsán. Itt késsel-villával szokás enni a gyros-t! Ami igaz, az igaz, sokkal kulturáltabb úgy fogyasztani, minket viszont a szokás hatalma vezérelt. Szerencsére itt is találtunk wifit, sőt, Zita még egy konnektort is szerzett, így teljes nyugalomban tudtunk netezni, asztalon, vacsora mellett. Ekkor jött a nap legnagyobb meglepetése! Az egész Zita érdeme. Én már gyönyörűen megtaláltam azt a zöld területet egy közeli sziget csücskében, ahová a  „csövezős” táborhelyünket álmodtam meg erre az estére, amikor Zita gondolt egyet, és megint bejelentkezett a couchsurfing.com-ra, hogy megnézze, nem írt-e valaki az elmúlt pár órában. Persze azóta se jött válasz senkitől, de ha már bejelentkezett – a remény hal meg utoljára alapon – elküldött még néhány levelet. Pár perc múlva egy török srác visszaírt, hogy tud fogadni minket! Címet és telefonszámot cseréltünk, beütöttük az utcát és a házszámot a GPS-be, és már indultunk is nagy boldogan! Ez aztán a szerencse, igazi last minute couchsurferek lettünk. Nagyon örültünk a hirtelen jött vendéglátónknak, boldogan tartottunk felé abban a tudatban, hogy nemsoká letusolhatunk és lefekhetünk aludni. Én futottam elől, Zita pedig tekert utánam. 4 kilométert kellett így megtennünk, mire a célhoz értünk. Felhívtam a srácot, hogy itt vagyunk a címen, a gyorsétterem előtt, ugorjon le értünk, mert nem találjuk a kapualjat. Milyen gyorsétterem? – Jön a meglepő válasz. Kiderült, hogy rossz címre jöttünk, két ilyen utca van Stockholmban, nekünk sikerült a másikat kiszúrni, így másik kerületben járunk, mint ahol kéne! Óóó, már csak ez hiányzott! Török barátunk megírta a pontos kerületet is, így már megtaláltam a GPS-ben a helyes címet. Útvonaltervezés, és… Azt mondja, még 8km! Najó, éjszaka van, nem ismerjük a várost, legjobb lesz, ha folytatjuk így, ahogy eddig, futva és bringával, követve a GPS-el tervezett utat. Nem számítottam rá, hogy ilyen megpróbáltatások várnak még rám, de nem volt mit tenni, meg kellett futni. Ahhoz képest, hogy előző nap még eléheztem, egészen jól ment. Kicsivel több, mint 40 perc alatt megérkeztünk a sráchoz.
Török szállásadónk ösztöndíjjal tanult Stockholmban, és 3 nap múlva utazik vissza Isztambulba. Megtudjuk tőle, hogy valószínű azért nem találtunk szállást, mert ez idő tájt minden utazni szerető stockholmi (márpedig a couchsurfingesek javarészt nagy utazók) nyaralni van ilyenkor, valahol vidéken. Merthogy Svédországban sokkal több ház van, mint lakos, tehát mindenkire jut valahol egy vidéki kunyhó, ahová elmenekülhet a nagyvárosból. És el is menekül, mert eddig még sehol nem volt ilyen nehéz szállást szerezni. Barátunk Törökországról is mesél, elmondja, hogy nagyon nehéz a törököknek otthon boldogulni, a lelküket is kidolgozzák, hogy éppen csak elevickéljenek valahogy a munkájukkal az életben.
A késő estig tartó beszélgetés után lezuhanyoztunk, majd eldőltünk aludni. Reggel elbúcsúztunk a sráctól, jó utat kívántunk neki haza, aztán az első boltnál vásároltunk egy hatalmas doboz müzlit, két liter tejjel, amit azon nyomban be is vágtunk reggeli gyanánt a vasúti pályaudvar előtti téren. Mivel Nánditól örököltünk egy sor jegyet a helyi tömegközlekedésre, ezt kihasználva Zita most vonatra szállt. Én pedig visszaültem régi lóra, és zenét hallgatva besuhantam vele a központi pályaudvarra. Első utunk a városban a központi turistainformáció volt. Megtudtuk, hogy a városi bringákat 3 óránként vissza kell vinni egy dokkoló állomásra, különben letilt a rendszer. Ennek nem örültünk, szerettünk volna 3 egész napra elkötni egy bringát. Rövid tájékozódás után úgy döntöttünk, hogy mégis ezt választjuk, mert bármely más alternatívája a kerékpárbérlésnek drágább lett volna egy nagyságrenddel. Csaltunk egy kicsit, nem vittük vissza a bringát az első 3 óra után. Zita egy másik nevet és címet adott le, nem a sajátját. A bringát nem loptuk el, csupán nem tartottuk be a szabályokat. Ha megkérdezik, majd értetlenkedünk. A 3. nap végén pedig letilthatja Kovács Pirit egy életre a rendszer, az minket már nem fog zavarni. Azért pofátlanabbul is csalhattunk volna, hiszen ugyanezt egy napi bérlettel is meg lehetett volna játszani, de mi nem akartunk így lehúzni a city-bike rendszert. Így megúsztuk valami 3000 Forint körüli összegből, a 3 napi bringabérlés nem lett volna meg 20 ezer alatt.
Én ültem meg a kis kék városi csikót, Zita pedig a málhás lovat, így hajtottunk nagy vidáman a városban. Még kóvályogtunk egy kört a modern városközpontban, aztán jobbnak láttuk megkeresni a kempingünket, nem voltunk addig nyugodtak, amíg nem volt meg a biztos szállás. A központtól kb. 10-12km-re DNY-ra néztünk ki egy kempinget, zöld környéken, egy fjordtól nem messze. Mire megtaláltuk, bejelentkeztünk és felállítottuk a sátrunk, már esteledett.
A következő pár nap Stockholm felfedezésével telt. Ami leginkább említésre méltó, az a Vasa múzeum. Ezt mindenkinek feltétlen ajánljuk, aki Stockholmba látogat. A Vasa egy 1628-ban épített hatalmas, díszes hadihajó, amely az első kihajózásakor még a kikötő bejárata előtt felborult és elsüllyedt. A tragédia oka az építés közbeni módosítás volt. Az akkora svéd király parancsára a szokásosnál több ágyút helyeztek el a fedélzeten, így a hajó túlságosan fejnehéz lett. Nem volt elég a kövekből az aljába pakolt 120 tonnás ballaszt, az első nagyobb szélre megborult a hajó és az oldalán lévő ágyúnyílásokon beömlött a víz. A hajó 333 évet töltött a hullámsírban, mire oda jutott a technika, hogy ki tudják emelni. 1961-ben a felszínre hozták, és konzerválták, most egy csodálatos múzeumban tekinthető meg. Az útikönyvek szerint már csak ezért is érdemes Stockholmba látogatni. Mi persze nem elégedtünk meg ennyivel, körbenéztünk a Vasa múzeumnak is otthont adó hatalmas szigeten, a Djurgården-en. Utólag nézve a térképet, már látszik, hogy sajnos szinte az egész skanzent elkerültük, na de így legalább lesz miért visszajönni! Már csak azért is, mert a Vasa múzeumban is el tudtunk volna még tölteni egy fél napot, ha nem zárják ránk. Ezután történt, hogy a 100 napos utazás utolsó előtti, 99-edik napján sikerült elesnem a kerékpárral. Megint én hajtottam a kis városi biciklit, amiről azt kell tudni, hogy hátul egy három sebességes agyváltóval és kontrás fékkel rendelkezik. Ehhez még nem voltam eléggé hozzászokva. Lefelé hajtottam egy salakos borítású, kanyarodó sétányon, amikor éreztem, hogy túl gyorsan haladok, fékeztem volna, de nem volt hátsó fékkar, elsővel meg ugye nem fékezünk kanyarban, pláne nem salakon. A lábaim meg pont úgy álltak a pedálon, hogy sehogy se tudtam volna ellen tartani velük a kontrafékhez. Arra meg már nem volt elég lélekjelenlétem, hogy egy kicsit előreterekjek, és aztán fékezzek. Végül lesodrottam az útról és még mielőtt jött volna szembe a vaskorlát, ledobtam magam a bringáról, tenyérrel a salakra estem. Persze ez azon kevés pillanatok egyike volt, amikor nem volt rajtam bringás kesztyű, így szereztem pár kisebb horzsolást. Az ijedtség persze nagyobb volt, nagyon nem esett jól, hogy eltaknyoltam, ráadásul így a legvégén.
Az eset után tettünk egy nagyobb kanyart a szigeten, kipróbáltam egy kisebb atlétikai pályát, majd a tornyot vettük célba. A Kaknästornet toronyból egész Stockholmot be lehet látni. Igaz, sajnos fizetni kell érte, de ha már itt vagyunk… Fent elidőztünk kicsit, találtunk netet, egy forró csoki mellől üzentünk haza, hogy holnap érkezünk. Furcsa és hihetetlen volt belegondolni, hogy ennyi idő után holnap újra látom a szüleimet és a szobámban, az ágyamban fogok aludni. Nem nagyon fogtam még fel.
A torony után vásárolni indultunk. Megvettünk mindent a hátralévő szűk egy napra, és néhány ajándékot is beszereztünk az otthoniaknak. Nagyot vacsoráztunk a kemping konyhájában, aztán lefeküdtünk aludni – utoljára a sátorban.
Reggel hosszas elpakolás, sátorbontás, és irány központi vasúti pályaudvar. Amíg Zita leadta a városi szamarat, addig én megvettem a buszjegyeket a repülőtérhez, és szereztem egy hatalmas bringaszállító dobozt. Szerencsém volt, bizonyára valaki hasonló célokra használta fel, és itt hagyta a buszállomáson a megüresedett dobozt. A biztonságiak megengedték, hogy felhasználjam, így már csak a csomagolás maradt hátra a buszra szállás előtt.
Másfél órányi autópályán száguldás után megérkeztünk Stockholm Skasvsta repülőtérre. A becheckolás nem ment problémamentesen. Időben beálltunk a sorba, de az nagyon lassan haladt, és ahogy közeledett a check-in zárás időpontja, én úgy lettem egyre idegesebb. Némileg csillapította ezt, hogy összefutottunk néhány magyar bringás sráccal, akik Stockholmig tekertek ki, hogy aztán segédkezzenek a világ legnagyobb tájfutóversenyének, az O-ringennek a rendezésében. Dupla véletlen! Nem elég, hogy kerékpártúrázók, még az úti cél is egy tájfutóverseny volt. A check-in pultos hölgy még elkezdett foglalkozni velünk, de aztán még mielőtt be tudtunk volna checkolni, kijelentette, hogy bezárt a check-in, nem tud velünk itt tovább foglalkozni, ezért fáradjunk át egy másik pulthoz. Ahová sorszámot kellett tépni, majd sorban állni. Remek, csodálatos! Letekertem 8000km-t, 100 napja indultam otthonról, és most, egy repülőútnyira Budapesttől itt állunk a reptéren egy átkozott sorban a becsomagolt kerékpárral, lekéstük a check-int, és 40 perc múlva felszáll a gép! Nem sikerült megőriznem a hidegvérem, nagyon ideges voltam. Zita nyugtatgatott, ő felülkerekedett a helyzeten. Ha nem kapja el a várótermen átrohanó check-in pultos lányt, talán ott ragadtunk volna Skavsta-n. A lány rendes volt, nem kellett végigállnunk a sort, elkérte az útleveleinket, hátrament velük, és bechekoltatott minket. A biciklit rádobtuk egy széles futószalagra és már szaladtunk is tovább.
A kapuknál ért minket a következő meglepetés. A mi kapunknál hatalmas tömeg állt, és a kapu felett az információs tábla egy rigai járatot mutatott. Na, ekkor már szabályszerű pánik tört rám… Hála az égnek nem tartott soká, mert kiderült, hogy a kapu feletti monitor két járatot is mutatott, csak épp időben váltogatta őket. Amikor először megpillantottuk, épp Rigát írta ki, de nem sokkal később Budapest is feltűnt, ekkor már megnyugodtam, így már nem késhetjük le a gépet.
Ferihegyen a már ismert csomagváró helységben időztünk kicsit a csomagokért, megküzdöttünk a bringa átpréselésével a szűk ajtókon, hogy végre kiérjünk a váróterembe. Mivel a gép késett, egy ideje már vártak ránk. A szüleim, Hartmann Misi, és nem utolsó sorban Zita nővére és barátnője, Ildi és Nusi egy hatalmas „Üdvözlünk újra itthon!” feliratú lepedővel és egy 100napbringa gyümölcstortával fogadtak minket. Ezúton is köszönet ezért a szuper fogadtatásért, nagyon jólesett!
Miközben én a távoli északon kerékpároztam, otthon a kertünkben apukám összeácsolt egy nagyon pofás kis tetős kerti kiülőt. Tényleg nagyon jól néz ki, ezért amikor először megláttam,  reflexből arra gondoltam, hogy ezt le kell fényképezni! Szinte már nyúltan volna a fényképezőgépért, amikor leesett, hogy vége a filmnek. Itthon vagyok, ez már nem az út, nincs miért fényképezni. Hazaérkeztem, itthon vagyok, és itt leszek holnap is, véget ért a nagy utazás.

Utószó

Aki eljutott idáig az olvasásban, az remélem, átérzi már valamennyire, hogy a kerékpártúránál jobb módja nincs nagyon az utazásnak. Kerékpáron benne utazol a tájban, a része vagy, érzed az illatokat, rád köszönnek az emberek és Te visszaköszönhetsz rájuk. Soha nem esett olyan jól étel, mint a sokadszorra elkészített spagetti a sátorban, és soha nem esett még olyan jól ágy, mint a matracom és a hálózsákom egy hosszú, küzdelmes, gyönyörű nap után. A biciklin megtanulja az ember értékelni a távolságokat, a magasságokat, a napsütést és a jó időt. Minden egyes új városért, új kilátásért meg kellett küzdenünk. A küzdelem végén pedig többszörösen értékeltük a finom falatot, a szép tájakat, vagy a szíves vendéglátást. Lehet túloztam, mikor azt írtam, hogy Nobel-díjat érdemelne a Couchsurfing kitalálója, de higgyétek el, mindketten így éreztünk Arnt-al, amikor erről beszélgettünk. Képzeljetek el két ázott-fázott, sok ezer kilométert tekert kerékpárost, akik egyszer csak otthon találják magukat, szó szerint a világ végén, egy kis félszigeten egy kis faházban, melegben, szeretetben, társaságban. Aztán képzeljetek el egy embert, aki a világ végén él, ugyanebben a szerény kis házban. Élné unalmas, egyhangú életét, de nem ezt teszi, hanem kicsit különc, kicsit őrült emberekkel találkozik nap, mint nap a saját otthonában, amelynek egy részét felajánlja nekik. Minden vendége végtelenül hálás és kedves hozzá, mindenki a maga módján. Mert akaratlanul is elvisz hozzá mindenki a egy-egy szeletet a világ különböző kultúráiból. Ő pedig mindenkitől tanul valamit. Ez szerintem egy fantasztikus dolog.
Néhány fejezetben taglaltam az út során bennem megfogalmazódott életérzéseket, boldogságkereséseket. Ezt sem folytatnám, nemigen tudnám sok mindennel kiegészíteni őket. Azóta viszont eltelt pár hónap, sok-sok küzdelmes, szürke hétköznappal. Azt bizton állíthatom, hogy a boldogság hozzávalóit sokkal nehezebb jól adagolni az élet lecsójába, mint volt az úton megtalálni és leírni őket. Az úton minden egyszerűbb és nagyszerűbb volt, tisztábbak voltak a célok. Áztunk, fáztunk, tekertünk, fáradtunk, ettünk, pihentünk, mentünk, örültünk, nevettünk, és boldogok voltunk. Volt idő gondolkodni, miközben lassan, de biztosan haladtunk az egyszerű és tisztán látható céljaink felé. Ehhez képest a való élet egy dzsungel, amiben már az nagy dolog, ha megtalálja az ember, amit akar, az oda vezető útról meg ne is beszéljünk. De hiszem, hogy ez sem lehetetlen, és érzem, hogy az ilyen és hasonló élmények jó táptalajt adhatnak ahhoz kitartáshoz és lelkesedéshez, amivel aztán az élet bármely más területein is elérem a céljaimat.
Ami szerintem még nagyszerű volt ebben az útban, hogy a körülményekhez képest nagyon-nagyon élveztem szinte minden percét. Arra is kerestem magamban a választ, hogy ez mitől volt így? Hogy lehet az, hogy sokkal kevesebb volt a keserves, nehéz pillanat, mint az örömteli, boldog?! A választ már megadtam rá az egyik szponzornak adott interjúban: „Ne túléld, hanem megéld az életet!” – Kezdettől fogva pozitívan álltam a dolgokhoz. Hónapokon keresztül bújtam a térképeket és az útikönyveket, álmodoztam a leendő kerékpártúráról. A készülődés utolsó rohanós időszakában már őrülten vártam, hogy végre útra keljünk. Nem túlélőtúrára indultunk, hanem élménytúrára. Persze tudtam, hogy kemény lesz, de azt is, hogy csodaszép. Sose azt néztem, hogy milyen nehéz egy emelkedőn feltekerni, vagy, hogy milyen szutyok érzés napok óta a hideg esőben tekerni. Minden helyzetben meg lehet találni a jót – és a rosszat is. A kérdés az, hogy melyiket keressük.