100 nap bringa

Reggel a szokásos módon eltoltuk az ébredést 8-ra. Főztünk egy nagy adag krémlevest, ezt ettük meleg ételként a szendvicsek mellé reggelire. A gáz bár már nagyon fogytán volt, de még bírta, a főzés után is lötyögött még valami kevés az alján. 10 óra lett mire összerámoltunk és felmálháztuk a gépeket.
Folytattuk a hullámvasutazást Norvégiában. A még Göteborgban tervezett útvonalról már tegnap letértünk. Nem sikerült rendesen elmenteni a gépészben a tracket, így mostanra elfogyott a képernyőn a zöld vonal, amit követni lehetett volna. Ami nem is volt baj, mert közben újabb útvonalakat ötöltünk ki, melyek rövidebbnek tűntek. A kérdés az, mennyire lett volna szintes az eredeti útvonal? Vicces, hogy úgy kerékpározunk fel Nordkappra, hogy néha az adott kereszteződésben döntjük el, hogy na, most akkor jobbra, vagy balra? 🙂

Az idő bár borús maradt, de mégis le kellett vetkőznünk, az induláskor felvett Rainlegs és a dzseki később túlzásnak bizonyult, a sok rövid fölfelében leizzadtunk bennük. Én azért nagy pesszimistán a Rainlegset a combomon hagytam, biztos, ami biztos, legfeljebb melegíti a lábam. Nem mintha nem csak egy mozdulat lett volna levenni. Vicces ám, hogy mennyire lehetetlen rendesen felöltözni ehhez az outdoor témához. A technikai aláöltözet persze ér valamit, de amikor az egyik pillanatban fölfelé tekersz és süt a nap majd a következő pillanatban fúj a szél, beborul, és Te lefelé borítod 50-el, akkor öltözhetsz akárhogy, az egyik percben meggyulladsz a hőségtől, a másikban megfagysz. Persze bizonyos körülmények között baromi hasznosak ezek a cuccok, én például második bőrként hordom a sárga Ironclad felsőt, annyira imádom. Tényleg kivezeti a nedvességet a bőr mellől, nélküle már meg lett volna a tüdőgyuszi, ez egész biztos. De csodát ne várjunk semmitől! A waterproof gore-tex szuper dzsekik is átáznak egyszer. Ha odafent az istenek úgy akarják, hogy elázz, úgyis elázol, bármit is húzol magadra, ha más nem, a saját verejtékedben, vagy az autók és a saját kereked által felvert sártól.

Visszatérve az útra, maradt a hol borús, hol napos idő az állandó föl-le-föl-le tereppel. Ahelyett, hogy 500 méterenként átöltöztünk, inkább megpróbáltuk kitágítani a hőmérsékleti tűréshatárainkat. Ha kicsit fáztam épp, csak előre pillantottam, láttam, hogy máris jön egy kiadósabb kaptató, ott majd felfűtöm magam és átmelegszem újra.
Hihetetlen, mennyire kivett belőlünk a sok szint. 40km környékén megálltunk enni egy-egy hamburgert. Akkor még azt hittem, nagyon horror volt az ára, mert nem tudtam a pontos norvég korona árfolyamot. Most már tudom, hogy egyszerűen csak rohadt drága volt 59 NOK-ért, vagyis 1888 Forintért az a falat kis szendvics a meleg húspogácsával. Annyira azért akkor is megrémültem, hogy gyorsan telefonáltam egy sort haza, hogy Nándi hozza el azt a fajta gázfőzőmet, ami az itt kapható palackokhoz való. Ilyen árak mellett igen gyorsan meg fognak térülni ezen telefonálásaim illetve a gázpalackok árai. 🙂 Fő az okosság… Meg a sok finomság majd a lábosban! Göteborg óta annyi főzni-sütni valót cipelünk, hogy 3 napra is elég lenne, és még Nándi is hoz majd utánpótlást Osloba. Csak legyen hozzá gázunk is!

Az útszéli büfé után egy alacsonyabb rendű úton folytattuk. Először jól bekavartunk két zsákutcába, mert az utcákat az új építésű lakótelep lévén még nem jelölte a GPS, mi meg jól benéztük őket sorra. A végén egy szántás szélén kellett végigtolni a gépeket, hogy visszajussunk a főútra.
Ezután sem ért véget az offroad, mondják sokan, hogy sok kalandtól foszt meg a GPS… Illetve jöttek erre cáfolatok is egy kommentben azt hiszem. No, hát nekünk is levágott egy kanyart az ideális útvonal szerint, mivel reggel átállítottam, hogy a legrövidebb úton tervezzen. Egyszer csak azt mondta, forduljak le jobbra az erdőbe! Néztem előre, mégis hol kéne itt lefordulnom, hát megláttam egy csinos kis erdei utat. Épp egy fél perccel ezelőtt említettem Balázsnak, hogy úgy hív ez a szép erdő, kedvem lenne belerohanni. Most már a gépész is ezt mondta, szóltam hát Balázsnak, hogy gyere, megyünk jobbra! Először kicsit szentségelt, hogy mi van, ezen a földúton megyünk, ez komoly? De aztán elmagyaráztam a helyzetet, és raktuk neki a kis ösvényen. No és persze nagyon élveztük. Óvatosan hajtottunk, nagyon lassan, kiállva a nyeregből, legkönnyebb fokozatban. Az egész nem tartott tovább pár száz méternél, és bár igaz, hogy a végén még 5 méter susnyán is át kellett rakni a gépeket, de ezután újra a főúton voltunk. Nem volt túl ésszerű dolog ez a kitérő, de nem lett belőle se defekt se semmi egyéb baj. A morálunknak jót tett, igaz közben a gépeknek kevésbé.

Egy Ski nevű városkáig még egy jó adag hullámvasút következett, majd kilaposodott végre kicsit a táj. Begurultunk a városba, egy benzinkútnál kértünk vizet, majd kiültünk a vasúti pályaudvarra kolbászt falni kenyérrel. Hogy én hogy tudom ezt még mindig imádni, nem is értem… Evés közben néztük a vonatokat, itt is szeretnek szolmizálni megálláskor és induláskor. Van rajtuk kaller vagy kallernéni, van köztük újabb és régebbi. Van kerékpártároló közvetlen a peron mellett, és vannak kerékpárral felfestett ajtók, ahol ér feltenni a bringákat a vonatra. Ezeken kívül még azt tűnt fel, hogy sűrűbben jönnek és indulnak vonatok, mint nálunk otthon a nyugatiban – kb. 3 percenként.

Ski-től már nem volt messze Oslo, innentől gyakorlatilag már végig városban tekertünk. Bringa utat ugyan találtunk, de a németországi viszonyokhoz képest igen gyéren volt feltáblázva, így eshetett meg, hogy egyszer csak az út rossz oldalán, az út felett 20 méterre egy “privat vei”-en találtuk magunkat, amitől aztán persze képzelhetitek, milyen rettentő boldogak lettünk. Az örömöt még tetézte, hogy akkorát pattant az egyik küllőm, hogy azt se tudtam eldönteni, hogy a hátsó kerékből vagy az elsőből tört-e ki. Aztán megálltunk és megnéztem: hátsóból!!! Az új hátsókerékből, ami 300km-el ezelőtt volt centírozva! Hát megáll az eszem, egy erős kereket kértem, direkt hangsúlyoztam, hogy bazi erős kerékre van szükségem, mert rohadt sok terhet cipelek rajta! Megfogadtam Reku Papa tanácsát is, és újrahúzták a küllőket, erre tessék… Úgy éreztem, én mindent megtettem, most mégis baj történt. Kezdtem bugos lenni, ez, meg a sok tévelygés mára kicsit betette az agyamnak a kaput. Ugyanakkor ezt éreztem is magamon, és tudtam, hogy nem jó. Most jön még csak a zsúfolt város, át kell magunkat verekedni rajta, nem szabad kiborulnom. Árpád, enjoy the ride!!! Ne törődj a kitört küllővel, azt is mondták Zwolle-ban, ahol vetted a kereket, hogy 1-2 törött küllővel még patent marad a kerék. Tényleg, ahogy egyre nézegettem, nem nagyon akart megérkezni az a nyolcas a kerékbe. Már azon gondolkodtam, hogy konzultálok majd Ádámmal és megpróbálom én befűzni azt a kitört küllőt, elvégre van is nálam pót belőlük és küllőkulcsom is van hozzá. Aztán amikor megálltunk újra, megpörgettem felemelve a kereket és láttam, hogy megállítja a fékpofa azért. Mégiscsak van valami nyolcas ebben. Tudom, talán sznob vagyok, de úgy döntöttem, nem állok neki vele pöcsölni, hanem szakemberre bízom, holnap reggel irány egy szerviz!

Osloba a fjord keleti oldalán egy 100 méter magasan húzódó kertes házas utcán hajtottunk be. Néhol nyílt egy kis kilátás a fjordra és a szigetekre, ilyenkor nagyokat ámultunk. Eddig nem is éreztük, hogy ilyen magasan vagyunk, csak most láttuk, ahogy alattunk elterült a nagy pocsolya a szigetekkel. Eszméletlen látvány volt, még így néhány konténer lerakatos ipari negyeddel is az előtérben. Később aztán kiértünk ebből az utcácskából és egy főúton borítottuk le 0-ra villamos sínek mellett. Fogaskerekek nem voltak a sínek mellett, nem is értettem, hogyan készítik ezek a norvégok a villamost, hogy felbír mászni ilyen meredeken.
A belváros a várttal ellentétben szép volt, Balázsnak és nekem is tetszett az egész város. Megnéztük a királyi palotát és a parkját, a Nemzeti Színházat és a most nem tudom milyen nevű parkot, ami tele volt érdekes szobrokkal. Érdekes lelkivilága lehetett az alkotónak, kíváncsi lennék az inspirációjára. No, majd jól utánanézünk mindennek wikipedián, ha majd jól hazaértünk egyszer egy szép napon. De addig csak, 100% pure enjoy, ha kell, bután. Nálam a park, bár jóval sivárabb és egyszerűbb volt, de élményben vetekedett a barcelonai Gaudi-féle Güell-parkkal. Rendbe is jött a lelkivilágom tőle, eszembe se jutott már, hogy ki van törve az egyik küllőm a hátsókerékben.

A parkban néhányan csodájára jártak a két megpakolt bringásnak. Balázs hátán egyszerre volt, hogy négyen ámultak. Én közben egy Trondheimből való nővel beszélgettem, ajánlott egy időjárási portált a neten, illetve egy zarándokutat Trondheimbe, amit esetleg mi is követhetünk kerékpárral néhány szakaszon. Ő adott két webcímet, én adtam cserébe egyet: 100napbringa.hu! 🙂 Nem, nem emésztem magam tovább azon, hogy csak magyar, most már úgysem tudok mit tenni ez ügyben, kár hát ezen agyalni.
A park után egyenes úton szerettünk volna Horváti Gyuriékhoz jutni, de a gépész nem így akarta, mi pedig nem figyeltünk kellően. Ha az utcák mátrixán át nézzük, egy jó 80 fokos egyenlő szárú háromszög két szárán hajtottuk végig a rövidebb átfogó helyett. Ráadásul a csúcsa valóban egy dombtetőn volt, aminek aztán végképp örültünk. Úgy látszik tradíció lesz belőle, hogy minden szállásra érkezés előtt megszívat minket egy mászással ez a kis okos doboz. De ez még nem volt minden! Gyuri ugyan mondott valamit a telefonban az utcájukról, hogy egyik irányból meredek, de már nem emlékeztem. Pedig hát persze, hogy arra mondta a GPS az utat… Jó 15%-os emelkedőn kapaszkodtunk fel az utolsó pár méteren, Baf szentségelt is rendesen:

De azt hiszem ilyenkor kicsit szabad is Neki… Valahogy ki kell engedni a bosszúságot, és amikor már a füleden is a levegőt veszed, talán ér elereszteni egy qvaéletet, nem?! 🙂 Hát, hogy nézne ki, ha bent maradna Balázsban az a qrvaélet? 😀 Különben is, azt hallottam, visszatartani magunkban mindenféle dolgokat nem jó, egészségtelen.
Gyuri kiszalagozta az utat a házukig tájfutó bójákkal, aminek nem kicsit örültünk. Meglátni a piros-fehér bóját mindig öröm. A bója látványa egy tájfutónak (legtöbbször…) azt jelenti, megérkeztél a következő pontodhoz. Mi is megérkeztünk most a pontunkhoz, csak épp ebben a game-ben most nem egy jó kis erdő a játszótér, hanem Európa, illetve most már “csak” Skandinávia. Szöges stoplis helyett bringán rakjuk a kilométereket, 10x, 100x annyit. A biztos pontok nem bóják, hanem nagyobb városok, nevezetes helyek. Megérkezni egy pontra tiszta öröm, mint ahogy a köztük megtett út is az. Az ellenfél ott is, itt is ugyanaz: csak önmagunkat kell legyőzni, utána már jöhet akármi, verhetetlenek leszünk!!! 🙂

Mivel Gyuriékat is csak az utolsó pillanatban sikerült elérnünk, hogy adjanak nekünk menedéket két éjszakára, hogy feltöltődjünk a továbbiakra, ezért idejét láttam kicsit szervezkedni a jövőbeli szállásainkat illetően. Ezért a mai napon, miután a biciklit elintéztem, hosszas netezésbe kezdtem, megírtam sok-sok levelet couchsurfing-en Bergen-be és Trondheim-be, feltöltöttem képeket és bejegyzéseket a honlapra, útvonalterveket töltöttünk Balázzsal a GPS-ekbe, stb., stb.… Egyszóval az egész nap pihenéssel és tervezéssel, szervezéssel zajlott. Délután próbáltam egy-két órát aludni, de egyre csak azon járt az agyam, mit kell még elintézni, ezért inkább fogtam magam, és visszaszaladtam a gép elé, folytattam a dolgaimat. Talán az elemekkel való megküzdés után ez a legnehezebb: türelmesen megszervezni mindent, és nem csak úgy belerohanni a kilométerekbe előre. Így munkásabb, de később megtérül a szervezés, nem szívatjuk meg magunkat annyira. Persze bőven maradnak még így is elintézetlen dolgok, és olyanok, amiknek nem néztük eléggé utána. Sőt, bizonyosan ezek maradnak többségben, akármennyire is próbálunk megszervezni mindent.
Gyuriékkal is sikerült azért valamennyit beszélgetni, mialatt nagy-nagy terülj-terülj asztalkámban részesítettek minket ma és tegnap este is. Gyuri elmesélte, micsoda viszontagságos úton kötöttek ki Oslo-ban. Kodály Zoltán a hibás, egyértelműen… 🙂 Gyuri magyartanár volt Erdélyben, fő bűne az volt, hogy az osztálya falára kitette Kodály Zoltán képét. Politika menekültként jutott el Osloig. Mindez az idő tájt történt amikor én születtem. Az engem Wass Albertre emlékeztető történetben feltűntek számomra tájfutó berkekből ismert arcok is. És szó esett egy Boldog Rabságom c. könyvről is, amit Gyuri keresztapja írt, a kéziratok egy részét – amiket a Szabad Európa rádióban aztán fel is olvastak – maga Gyuri csempészre keresztül Európán. Ezek után már alig várom, hogy sötét téli estéken egy fotelban ülve nekikezdjek a könyvnek – amit addig be kell szereznem a föld alól is! 🙂

De minden jó, ha jó a vége – Gyuri idén 65 éves, de amikor az unokákról kérdeztem, már-már felháborodást színlelve válaszolt, amit először nem is értettem: “Micsoda, hát ne viccelj, a legidősebb 19 éves, nemsokára dédunokák lesznek…” – Első blikkre Gyurit 45-nek saccoltam volna. Na jó, max. 50-nek, de semmiképpen nem dédnagypapának. Ez Sonni-nál is feltűnt már nekünk Balázzsal, hogy fiatalabbnak látszik sokkal a koránál. Meg is beszéltük, hogy északabbra kell költöztünk… 🙂 Jut eszembe, Ildikó! A répás-mogyorós-krémes süti receptjét el tudnátok majd valahogy juttatni édesanyámhoz?!? 😉 A szrtoganov gombás történet pedig… áhh, nincsen rá szó, mennyire ízlett, két tányérral faltunk belőle Balázzsal, 11-et kap nálam a 10-es skálán!
Épp végeztünk a vacsorával, amikor csörgött a telefonom. Nándi volt az:
– Szevasz Nándor, merre vagy?
– Fogalmam sincs, de mindjárt ott leszek a közeletekben lévő vasútállomáson.
– Oks, eléd megyek, akkor találkozunk ott!
Bringára pattantam, és megraktam, de vadul. Elszabadultak a lovak, hiába ha nincs cucc a gépen, érezhetően jobban gyorsul! 🙂 Félelmetesen meg lehet hajtani az üres gépet ennyi csomagos bringázás után. Kellett is a sietség, mert mire odaértem, Nándi már leszállt a vonatról, menetkész volt, így jöttünk is rögtön vissza. Összeállt hát a skandináv trió, Balázzsal és Nándival most együtt toljuk hármasban Trondheim-ig az elkövetkezendő két hétben. Biztosan lassabbak leszünk hárman, és a sátorban is szűkösebb lesz, de abban is biztos vagyok, hogy ezek ellenére még nagyobb élmény lesz hármasban tekerni!

Gábor! Köszönöm az utolsó pillanatban kértek elintézését, köszi az USB-s töltőt a KFKI-ból, Ádámnak a kamáslit és a gázfőzőt, és mindenkinek a nagy rohanós logisztikázást Nándi iderepülése előtt. Nem akartam ilyesmikkel rabolni a szabadidőtöket, de ezek a cuccok kritikusak voltak a továbbiakhoz! És most minden megvan, ami szuperjó!!! Majd valahogy meghálálom, ha megjártam ezt a kört Nordkappra! 😉
A Horváti családnak pedig köszönjük a szíves vendéglátást! Remélem, hamarosan találkozunk a tájfutóversenyeken otthon.
Most pedig irány az ágy, holnap (vagyis már ma) indulunk tovább Oslo-ból.

2009.06.12. 02:56